Lászlóffy Csaba

A jó öreg derékhadból

„Elejtem képzelt fegyverem,
mit kovácsoltam ezer évig.”

                         (József Attila)

akit már hintaszékben ringat
az idő s lassan behavaz
kiben csak méreg az igaz
s már viccnek veszi bajainkat
ki haszontalan hűvös tárgyak
közt őgyelegve vad nomád
mezőkre képzeli magát
hogy a fantáziátlan bágyadt
századvégen fölösleges
voltát feledje úgy-ahogy
s végső érvként fegyvert keres
aztán egyszer csak hirtelen
rádöbben velünk arra hogy
MIT OLTALMAZTUNK NINCS JELEN

(1979)

Szép álnokságunk szobra

„s Isten eltűnt a trónusáról”

                         (József Attila)

Aki él és mozog, még ember,
pláne ha nyújtózkodni sem rest
dudva s kacsok után – különben
az élet kegyesen elsenyveszt.

Ahogy cet úszik könnyen, úszni
hagyjuk még könnyedébben a csekély
örökséget; adott a képlet:
a jókat mind feláldozó esély!

A tengerekből jéghegyekként
kiáll a hátunk, s fájlaljuk, ami
hullámokba fagyott örökre
(hogy jön ide?) – fényét a néhai

szeretetnek. Ez is szép póz csak:
meddig áll álnokságunk szobra itt?
Alattunk valahol az Isten
közben elfordul és utálkozik.

A Mikor az utcán átment a kedves „dallamára”

És visszavarrni a szakadást nem
lehet. A múlt csak limlom, Úristen!

Jégkorszakunkat vacogva várom.
Aknamezőre futott vak álom.

Sok simulékony, hazug selyemrongy.
Drapériáid mit rejtenek, mondd?

Nyakam körül a hurok szabályos,
fa alá állva köss egy faághoz.

Elfáradt volna erőd nagy, régi
kívánságában? Semmi se védi

ránduló vállad; bár valahol jár,
gyökerem-ágam: vele botorkál.

(2002. október 24.)