Czegő Zoltán

Kiáltás József Attila után

Néha nagy ritkán összebújunk.       A nagy család.
Tudunk már nevetni is.       Ám vagyon még
sűrű bánatinknak fölpanaszolása.       Öcsémet
borért riasztom.       Jót hozz.
                                              Néznek engem.
                                              – Megfogta az Isten lábát.

Osztályom csergőórára ébred.       Csupa megszokás
minden mozdulat.       Mosdás, öltözés csak reflex.
Nem öntudat.
Istentől meg se rezzen.       Ám a gyár előtt már élet.
A fényező lányt ölbe csombolyítja.
                         Az üres üzletben rám szól:
                         – Na ezt írd meg!

Térdemen könnyű kis madár.       Anyám.
Örök helye az eleven Úristen jobbján lehetne.
Életre megváltott a semmiből kilencünket.
Most itt röpdös közöttünk.

Élőben kitömött nagy varjú az írógépemen.
Nem mozdul.       Csak néz pillátlan szemmel.
Gyermekem nevet.
S az szorítja-szorítja csőrében nyálas radírgumiját.

Utóvers-töredék    Illatos testű virágleányok
                                  már államig
                                  már fulladásomig fölnőttek.

Oly nagyon értem ma a szépség koldusát.

Sepsiszentgyörgy, 1980