In illo tempore

A teremtő képzelet a „világ kezdetekor”: 2005-ben

„A föld minden népe között
láthatatlan egyöntetűség van,
és ez, az ember minél ősibb időkbe
ereszkedik vissza, annál nagyobb.”

                                    (Hamvas Béla)

    AZ ALKOTÓ FOLYAMATBAN A KOZMOGÓNIAI CSELEKEDET MEGISMÉTLÉSÉVEL A VILÁGEGYETEM ÚJJÁSZÜLETÉSÉKOR AZ IDŐ, AMELYBEN ÉLÜNK, S KÉT LÉLEGZET KÖZÖTT A „Lenni, vagy nem lenni!?” ÁLLAPOTÁT „GYAKOROLJUK”, ÉS AMIBEN SÚLYOS MŰVÉSZI JELENLÉTTEL KÍVÁNUNK JELENVALÓVÁ VÁLNI, SZINTE ÉSZREVÉTLENÜL KIVETÍTŐDIK A MITIKUS IDŐBE.
    MINDEN RITUÁLIS TEREMTŐ AKARATNAK, PERFORMANSZNAK, HAPPENINGNEK, AKCIÓNAK in illo tempore KELL MEGTÖRTÉNNIE AHHOZ, HOGY HITELES LEGYEN. Vagyis úgy kell megvalósulnia, „mintha” a Mű-teremtés, az alkotás aktusa a világ kezdete idején történne, illetve úgy történnének meg azok a művészi játékok, cselekedetek, gesztusok, megnyilvánulások, amelyek a „VILÁG TEREMTÉSE SIONTÓL KEZDŐDÖTT” keresztényi és a „KÁBA, A VILÁG LEGMAGASABB PONTJA” iszlám hagyományainak gondolatkörét együttesen tematizálják. Így ekszpanziós előadásainkat abból a Hamvas Béla által megfogalmazott, látszólag ellentmondásos filozófiai és teológiai alapvetésből kívánjuk levezetni, mely szerint „a kereszténységnek nincs teremtéstanítása, nincsen kozmológiája, és antropológiája, pszichológiája és társadalomtana. (…) A kereszténység nem kiépített hagyomány, mint az egyiptomi, az orfikus, a hindu vagy a kínai. Semmi egyéb, mint tanítás az alapállásról, (…) és az alapállás helyreállításáról”.
    Az iszlám ugyanakkor nemcsak vallás, hanem hangsúlyozottan sajátos életszemlélet, világmagyarázat is egyben: „kiépített” hagyomány. „A hagyomány pedig annak tudása, hogy az élet nem önálló és nem egyetlen, és a lét többi körétől nem független állapot. A hagyomány ontologikus, az időnek nem része, így nem is függ attól. A hagyomány tehát a világgal egészként számol, az elemei és szférái egységes rendbe kell hogy illeszkedjenek.” Mindezzel együtt ekszpanzióink szempontjából tudnivaló az is, hogy minden rítusnak isteni mintája, archetípusa van. Úgy kívánatos eljárnunk, tehát minden korokban, most és mindörökké, így hangsúlyosan a harmadik évezred első évtizedeiben is, ahogy azt az istenek tették a kezdetek kezdetekor.
    A tizenhetedik évébe érkező Ekszpanzió Nemzetközi Kortárs Művészeti Társulás alkotói, költői, performerei, akcionistái előadásaikat, koncertszínházaikat, performanszkiállításaikat ezúttal Mircea Eliade Az örök visszatérés mítosza, valamint Vallási hiedelmek és eszmék története, továbbá Hamvas Béla Scientia Sacra / Szent Tudás című és más egyéb bölcseleti írására, továbbá Baudrillard iszlám, zsidó-keresztény, görög-keresztény kultúrára vonatkozó filozófiai elmélkedéseiben kifejtett felismeréseire alapozva kívánják létre menteni, megvalósítani. Többek között arra a művészettörténeti felismerésre építve, hogy ti. az iszlám magáévá teszi és fontosnak tartja mindazt, amit mi, európaiak egyszerűen csak keletinek vélünk, és érezhetően fennkölt ünnepélyességgel hirdet meg olyan tanokat, melyeknek a mi klasszikus judeo-keresztény értékrendünk, ítéletünk nem igazán képes hitelt adni. Ha van valami az iszlámban, amit mi, európaiak ésszerűnek és elfogadhatónak érzékelünk, akkor azt az iszlám minden bizonnyal a görög tudományokból, vélhetően Arisztotelésztől, Platóntól és a még korábbi bölcselőktől vette át. Ugyanakkor az iszlám értékeiből az európai Nyugat jószerével alig kamatoztatott valamit civilizációjában. Talán Kelet- és Közép-Európa geográfiai helyzeténél fogva, történetiségében valamivel többet átvett és hasznosított kultúrájában mindabból, amit muzulmán értéknek nevezünk.
    Ez a távolságtartás azonban nemcsak a klasszikus művészetekben, de a kortárs művészetekben is megmutatkozik. A kérdés tehát valójában a madridi és épp most a napokban történt londoni tragédiák, önkéntes iszlám merénylők által végrehajtott terrorakciók, robbantások, véres események ismeretében ma is az, hogy egyáltalán van-e emberi lehetőségünk, igényünk, ihletettségünk, módszerünk arra, hogy a közeledés, a megbékélés szándékával feltárva, megismerve egymás kultúrájának lélektani mélységeit, ezeknek az ezredéves távolságtartásoknak, korlátoknak művészi szándékkal jó és belátható mértéket és léptéket szabjunk. Erről a kísérletről szól valójában a korábbi évek „Platón: A lakoma”, a „Remete”, a „Táltos-Sámán”, a „Vár”, „A Kilátó”, a „Szent Ferenc” hívószavára építő összművészeti találkozók nyomán, 2005-ben az Ekszpanzió XVII. kékkői „Iszlám” tematikája.

Németh Péter Mikola