Rolf Enger

A parfüm

A Ha valaki olyan utálatos lenne című novelláskötetből

    Amit az ember a Bolea család háza mellett elhaladva először észrevett, az az udvaron álló lakókocsi volt. Kitámasztották karókkal, sátorzsinórral pedig erősen a kerítéshez és a gyümölcsfákhoz kötözték. Nyilvánvaló, hogy összedőlne, akár egy kártyavár, ha valaki komiszkodna, kivenné a karókat és elvágná a zsinegeket.
    Ebben a házban lakott Péter Bolea két húgával és a szüleivel. A ház fehér volt. Mállott róla a vakolat, nagy darabokban vált le az utca felé eső déli falról. A ház hátsó oldalán néhány ablak betört. Szétvágott szemeteszsákokkal fedték be őket. A pázsit elvadulva burjánzott. A kertben teljes összevisszaságban nőttek a kerti növények, a vadvirágok és a gyom. Az erdei turbolya és a gyűszűvirág jól megfért a farkasbabbal.
    Rengeteg lom hevert szanaszét az udvaron. Volt ott összeroskadt szárítóállvány, kifakult napernyő – akár az olasz tengerpartról is származhatott – és egy kerekek nélküli autóroncs. Már a kerékfelfüggesztése is elrozsdált. Az üléshuzat hasadásain keresztül kitüremkedett szivacsban pici bogarak tenyésztek, olyan színűek, mint a kávészemek.
    Két nyárral azelőtt történt a lakókocsival a baleset. A Bolea család nyaralni indult Magyarországra, de már Svédországban elakadtak. Strømstadtól pár kilométerre délre, egy autópálya leágazásában Péter apja túl gyorsan hajtott. A lakókocsi megbillent, és szinte teljesen elvált az alváztól. Kétszemélyes sátorban folytatták a nyaralást, egy kempingben Lysekil mellett. Az idő pocsék volt, szinte egész idő alatt esett – a ’71-es nyár különösen hűvös és nedves volt. Péter szülei azon veszekedtek, hogy mit csináljanak a roskatag lakókocsival. Az apa kijelentette, hogy otthon megjavítja, így a következő évben kényelmesebb vakációjuk lesz. Az anya könyörgött, hogy hagyják ott Svédországban. Tibor Bolea nem hallgatott a feleségére. Hogy a kocsi ne essen szét a hazaúton, átkötözték. Narancssárga műanyagkötéllel. A kocsi tetején masnira kötve; úgy nézett ki, mintha július közepén egy hatalmas karácsonyi ajándékot hoztak volna Svédországból.
    Minden ősszel meglátogattuk Pétert, mert csodás viktória szilvájuk, fekete egresük volt, és a környék legédesebb hamvas körtéje. A körtét egy hosszú bambuszbottal ütöttük le a fáról. Kiszívtuk az egresszemek belsejét, és az üres héjakat a házfal egy bizonyos részére dobáltuk. Odaragadtak, megszáradtak a napon, és idővel valami rovarszerű lényre, talán leginkább a sáskalárvák elhagyott bábjaira kezdtek hasonlítani. Egy éjszaka hatalmas sáskák százai másznak majd ki az üres héjakból – fantáziáltam, miközben a kerítésnek dőlve szívtam az egreshúst. A sáskák formációba rendeződve felrepülnek a körtefákra, és csupaszra rágják azokat. Ezután egy érett gabonatábla felé veszik az irányt. Azt is lecsupaszítják; akkorára nőnek, mint a patkányok, majd elpusztulnak. Tojástartó nagyságú üres héjak maradnak csak utánuk. Tovább nem mertem fantáziálni róluk.
    A ház mögött gomba nőtt. Barnák, nyálkásak, és szinte azonnal rothadásnak indultak, amint kibújtak a földből. Az épeket szétrugdostuk; a szörcsögő gombák szanaszét spricceltek. A szél nejlonzsákokat zörgetett a betört ablakokon. Arra gondoltam, hogy az őszi viharok darabokra fogják tépni. És akkor bever az eső Péter szobájába.
    Eső után csigák másztak elő a földből. A legtöbbjük fehér volt, néhányuk fekete. Akadtak köztük hibridek is, a fehérek és a feketék keresztezései. A bőrszínük azonban nem olvadt össze valami köztes színné, mint a mulatt embereknél; a hibridcsigákon fekete és fehér foltok voltak, és leginkább kicsi, gyilkos bálnákra hasonlítottak. Ha már nem volt több szétrugdosható gomba, a csigákat kezdtük taposni. De a hibrideket életben hagytuk. Úgy gondoltuk, olyan nagyszerűek, hogy szaporodniuk kell.
    – Ezt hívják fajhigiéniának – mondta Kurt, a legjobb barátom.
    A csiga- és gombamaradványok zsíros kásává keveredtek össze és beborították a földet.
    Péter két kishúga, Miriam és Nadia. Bátyjukhoz hasonlóan az ő nevük is magyar származásra utal. Nadia és Miriam ikrek, kétpetéjűek, és annyira különböztek, mint általában a testvérek. Miriam kicsi volt, vékony, szőke hajú, barna szemű. Nadiának vastag, sötét a szemöldöke, világoskék a szeme. Nadia a szebb. Száz koronát ígértünk nekik fejenként, ha esznek a csiga-gomba kásából. Egreshéjat tettünk a bugyijukba. Megpróbáltuk rávenni őket, hogy egyenek gyűszűvirágot, de ők tökéletesen tisztában voltak vele, hogy a növény halálosan mérgező. Jól tudtuk, hogy egyetlen csibészségünkbe sem fognak belemenni. Csak kuncogtak, és soha nem ijedtek meg, nem unták meg a dolgot. Egyáltalán, Nadia és Miriam nagyon sokat nevetett. Ők voltak a legnagyszerűbb lányok, akiket ismertem.
    Péter apja, Tibor Bolea olyan szőrös volt, mint egy gorilla. Meleg napokon fürdőnadrágban és kerek hasára feszülő atlétatrikóban járkált. Még a combja belső részét is szőr borította. A szomszédai sokat beszéltek róla; csak úgy hívták, hogy a „vörös feltaláló”. Vörös, mert elkötelezett kommunista volt, feltaláló, mert megpróbált feltalálni dolgokat. Bár egyelőre nem talált fel semmi jelentőset. De rengeteg ötlete volt, és nagy tervei. A kertben saját dohányt termesztett, amit a padláson szárított és húsdarálóban őrölt. A dohány úgy nézett ki és az illata is olyan volt, mint a boltban kaphatónak.

    – Mire valók az írók? Hiszen Hamsun és Dosztojevszkij mindent megírt. Minden témát felhasználtak már, nem gondolod? – kérdezte az apám.
    – De, igen – válaszolt Terje bácsi.
    A verandán ültek és sört ittak.
    – Shakespeare még csak-csak elmegy, de ezt a Myklét fenemód felfújták. A művei nem egyebek felvizezett koktélnovelláknál! – mondta apám.
    Ültem a szobában és hallgattam őket, miközben úgy tettem, mintha tévét néznék. Tibor Boleára gondoltam. Vajon a feltalálókra is igaz az, ami az írókra? Kihalófélben lévő foglalkozás, mert egyszerűen nincs már mit feltalálni. A tudomány és a technika már eljutott oda, ahova egyáltalán lehetséges. Az ember elutazhat a Holdra. Henry Ford egyszer és mindenkorra feltalálta az autót, a Wright fivérek a repülőt, az orosz Sikorsky pedig a helikoptert. Persze az ember tökéletesítheti azt, amit egyszer már feltaláltak, de akkor mérnöknek kellene hívnia magát, nem feltalálónak. Nagyszerű lehet mérnöknek lenni. Ha közelebbről megvizsgáljuk: mérnök, vagyis ’ingeniör’, rögtön felfedezzük benne a ’geni, zseni’ szót. Vagyis a mérnök egyfajta zseni, gondoltam. Nagyon is el tudtam magam képzelni mérnökként, ha felnövök. Milyen tökéletesre fejlesztették például a repülőgépet, mióta a Writh fivérek fémvázas denevérszárnyakkal repkedtek! Ez az ügyes mérnököknek köszönhető. Ezzel szemben feltalálónak lenni minden bizonnyal az egyik legnehezebb foglalkozás. Iskolában nem tanítják. Magunknak kell megszerezni a tudást, esetleg beutazni Oslóba, a hatalmas, sötét falú egyetemi könyvtárba.
    Tibor Bolea morogva járkált az udvaron. A hasát vakargatta, ami pont akkora volt, mint egy medicinlabda. Megpróbált rendet tenni a sok kacat között. De mindig csak arrébb rakta őket, soha nem dobott ki semmit; sohasem lett nagyobb a rend.
    Egyik nap Nadiát és Miriamot nyaggattuk. Kurt egy hibrid meztelen csigát rakott Nadia bugyijába. Nadia nem törődött vele. Tovább labdázott, miközben a csiga mászkált ott lent, de úgy tett, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy tetszett neki a dolog? Odamentem Tibor Boleához, hogy beszéljek vele. Elhatároztam, javaslom neki, hogy mérnöknek hívja magát, ne feltalálónak.
    – Figyeljen! – mondtam.
    Nem reagált.
    – Elnézést, eh, Bolea úr! – mondtam.
    Nem nézett rám. Egy félig betemetett vascsövet rugdosott ki a földből.
    Hangosan köszörültem a torkom. Kiütögette a földet a csőből és körülnézett; valószínűleg valami helyet keresett neki. Végül felvonta az egyik szemöldökét és rám nézett.
    – Nem kellene feltaláló helyett inkább mérnöknek hívnia magát? – kérdeztem.
    – Mire gondolsz? Nem értem – mondta sajátos, tört norvégsággal.
    – Már nincs mit feltalálni.
    – Ó, dehogynem! – mondta. És nevetett. Hangosan, harsogva.
    – Nagyszerű lehet mérnöknek lenni! – folytattam.
    – Mérnöknek? Sohasem jártam iskolába – válaszolta, és behajította a vascsövet a ribizlibokrok közé.
    Egyik délután, egy héttel később, Tibor Bolea magához hívott bennünket. Már napok óta nem lehetett látni. Péter azt mondta, hogy éjjel-nappal a pincében dolgozott.
    – Gyertek ide, gyerekek, mutatok nektek valamit! – kiáltotta.
    A haja kócos volt, a szeme alatt, feltehetőleg a kialvatlanságtól, sötét karikák ültek.
    A lányok előrerohantak a ház felé. Péter, Kurt és én utánuk mentünk. Az anyjuk keresztbe font karral állt a lépcsőn. A szoknyája meglebbent, ahogy a lányok egymással versenyezve elviharzottak mellette. Talán tudták, hogy mit akar mutatni az apjuk, és előre örültek.
    – Mit akarhat az apád? Tán csak nem talált fel végre valamit? – kérdeztem Pétert.
    – Nem tudom – válaszolta nagyon komolyan.
    Lementünk a pincébe, elöl Kurt, utána én és végül Péter. Az egyik pincehelyiségben volt egy kis műhely.
    Inkább konyhára vagy laboratóriumra emlékeztetett, mint barkácsműhelyre. A földön vödrökben és dézsákban növények álltak, többnyire szárazak; bizonyára a kertben gyűjtötte őket. A plafon alatt futó ruhaszárító kötélről is csokrokban lógtak. Láttam egy kopott padra csavarozott húsdarálót. Ebben őrölte a dohányt. De voltak ott fazekak, serpenyők, csészék, lombikok, kémcsövek és más felszerelések, amiket jól ismertem az iskolai kémiaórákról. Némelyik lombikon volt címke, másokon nem. Volt ott egy gázkészülék is, és egy rezsón edény gőzölgött. Péter apja középen állt, és kis kémcsövet tartott az ujjai között. Szemmagasságba emelte. A pinceablak felé fordult, és a kémcsövet a fénybe tartotta. Borostyánszínű folyadék volt benne.
    – Arany? – szaladt ki a számon.
    Kurt oldalba bökött.
    – Hiszen az arany nem folyékony, te ostoba! – suttogta.
    Péter apja rám nézett és felnevetett.
    – Varázsital? – kérdeztem.
    – He, he. Mindjárt megtudod, hogy mi ez – mondta Bolea úr. – Nadia, először te!
    Nadia odament hozzá. Apja leguggolt, mutatóujját a kémcső nyílására tette és néhányszor megfordította. Egy kis folyadék maradt az ujján. Finoman Nadia kézfejére kente. Kezet csókolt, felegyenesedett, és elégedett mosollyal pillantott a lányára; lehajtott feje alatt kis toka jelent meg.
    – Parfüm! – mondtam. – Olyan illata van, mint a parfümnek.
    Tibor Bolea komolyan bólintott felém.
    – Megszagolhatod, Nadia – mondta.
    Nadia az orrához emelte a kézfejét és beszívta a levegőt. Néhány pillanatig a padlót nézte. Majd az apjára emelte a tekintetét. Hosszú szempillái úgy verdestek, mint egy őzikéé a Disney-filmekben.
    – Csodálatos, Apu! – mondta.
    Ezután Miriam következett. Ugyanaz a művelet zajlott le.
    – Ez nagyon jó, Apu! – mondta Miriam, miután megszagolta a parfümöt. Az illat terjedni kezdett a helyiségben. Édes, vaníliás, enyhe körteillattal keveredve.
    – Mi nem szagolhatjuk meg? – kérdeztem.
    – De igen. Parancsoljatok, fiúk! – mondta Péter apja.
    Kurt azonban nem mozdult, megpróbált valami kibúvót keresni.
    – Pfuj, parfüm! A fiúkat nem érdeklik a parfümök – mondta.
    – De, engem igen! – mondtam.
    Előrébb léptem. Tibor Bolea odahajolt, hogy egy kis parfümöt kenjen a karomra, de én visszarántottam.
    – Köszönöm, nem, nem akarom magamra tenni. Nadián akarom megszagolni! – mondtam.
    Odamentem Nadiához és megfogtam a kezét. Szégyenlősen a földet nézte. Az arcomhoz emeltem. Úgy akartam csinálni, ahogy az apja; megcsókolni a kezét, de ahogy csücsörítve odahajoltam, hirtelen visszahúzta.
    – Várj! – mondtam. – Még nem szagoltam meg rendesen!
    Megint odanyújtotta a kezét. Megfogtam, és beszívtam Tibor Bolea újdonsült parfümjének illatát. Tényleg jó volt, majdnem ugyanolyan jó, mint az anyám parfümjei, amik több száz koronába kerültek a dán hajó vámmentes boltjában. Lágy vaníliaillat, egy leheletnyi körte és talán egy kevés orgona. Hagytam, hogy az illat bejárja kicsit az arcüregemet. Ekkor éreztem meg; volt valami, ami nem illett a többi illathoz, mint egy hamis hang egy zenedarabban vagy egy oda nem illő összetevő az ételben. Keserű volt, heves és szinte kábító. Emlékeztetett valamire, valamire, amit már nagyon sokszor éreztem. Megerőltettem az agyam, de ott és akkor nem tudtam rájönni, hogy mi az.
    – Egy kevés orgona, egy kevés körte. Csodálatos! – mondtam.
    – Finom, ugye? Könnyű parfümöt akartam csinálni. A franciák olyan nehezek. Ez egy magyar parfüm – mondta Tibor Bolea.
    Bólintottam. Nadia leeresztette a karját. Azon gondolkodtam, hogy nem annak az illatnak köszönhető-e, hogy ott és akkor halálosan bele tudtam volna szeretni.
    Péterre pillantottunk, aki egészen a falnál állt.
    – Nem szagolod meg? – kérdeztem.
    – Ja, de... – jött a válasz.
    Gyorsan odalépett és megszagolta a húga kézfejét.
    – Remek, mi? – mondta az apja.
    – Igen, Apa – mondta Péter.
    – A saját kertünk növényeiből csináltam. A nagyanyád sokat tudott a növényekről. Jórészt tőle tanultam. Szabadalmaztatni fogom a receptet. A párt segíteni fog. A Norvégok Kommunista Pártja. Nyithatunk egy parfümgyárat, sok jó munkahellyel – mondta Tibor Bolea.
    A lányok lelkesen ugrándozni kezdtek.
    – Gazdagok leszünk, Apu? – kiáltotta Nadia.
    – Talán – válaszolt az apja.
    – Akkor, ugye, vehetünk egy új lakókocsit? – kérdezte Miriam.
    Az apja megsimogatta a fejét.
    – Türelmesnek kell lenned, kislányom. A munkahelyek fontosabbak, mint a mi gazdagságunk – mondta.
    Egy pillanatra elgondolkodott. Aztán így szólt:
    – Ha minden jól megy, talán vehetünk egy Commodore Luxot, hűtővel és tűzhellyel.
    – És tévével? – tette hozzá Miriam.
    – Meglátjuk! – mondta az apja, és megcirógatta.
    Egy szót sem szóltam. Beleszagoltam a levegőbe, és úgy tűnt, hogy az a különös szag dominánsabb lett. Talán csak az agyam tette, hogy ez az idegen, a többitől elütő, hamis illat vált meghatározóvá. Talán mindennek ellenére tényleg jó parfüm volt.
    – Na, de most menjetek vissza játszani, gyerekek. Még van egy kis dolgom – mondta Péter apja. Megveregette Nadia hátát.
    Péterre pillantottam. Egészen a falnál állt hátratett kézzel. Tulajdonképpen az egész szeánsz alatt feltűnően szótlan volt.
    Újra kint voltunk az udvaron; hunyorogva álltunk az erős napfényben.
    – Az apád, isten bizony, nagyon ügyes! – mondtam Péternek.
    – Igen – válaszolta.
    – A kerti gyomokból dohányt és parfümöt készít. Szerinted el tudja majd adni? Lehet, hogy olyan híres lesz, mint a Chanel nr. 5?
    – Nem tudom. Olyan sok furcsaságot csinált már, amiből nem lett semmi – mondta Péter.
    – Például, mit? – kérdeztem.
    – Egyszer megpróbált egy újfajta fémet ötvözni, ami erősebb, mint az acél, és könnyebb, mint az alumínium. Kicsi darabokra vágta a biciklimet és beolvasztotta. Azt mondta, hogy kapok másikat, ha kész lesz az új ötvözettel. De nem sikerült neki. És akkor meggyulladt…
    – Meggyulladt, micsoda? – kérdezte Kurt.
    – Az apám műhelye. Az előző helyen, ahol laktunk. Mielőtt ideköltöztünk – mondta Péter.
    – És jöttek a tűzoltóautók? – kérdeztem.
    – Igen, négy.
    – Négy tűzoltóautó? Szép kis tűz lehetett!
    – Nem tudták eloltani – mondta Péter, és belerúgott a földbe.
    – Leégett az egész ház?
    – Fiúk, szedjünk körtét! – mondta Péter.
    Hozta a bambuszrudat és feltolta a körtefa ágai között. A körték lepotyogtak a földre. Már szinte túl érettek voltak. Felvettem egy szépnek látszót. Amikor bele akartam harapni, a körte sérült húsában megláttam egy fülbemászót. A csápjait meresztgette. Nem bírtam nézni; felsikoltottam és eldobtam. Kurt és Péter kinevettek, és azt mondták, olyan ijedős vagyok, mint a lányok. Kurt, hogy megmutassa, milyen vagány, fogta és felfalta az egész körtét, fülbemászóstul, mindenestől. Nem rágta meg, hanem két-három nagy darabban rögtön lenyelte. Ezért csodálnunk kellett őt.
    – Éjszaka, amikor a fülbemászó elkezdi harapdálni a gyomrod belsejét, pokoli fájdalmaid lesznek! – mondtam.
    – Höh – válaszolta Kurt. – Nem figyeltél a természetismeret-órákon?
    – Dehogynem.
    – Akkor tudnod kellene, hogy az embernek, többek között a disznóval egyetemben, nagyon erős gyomorsava van. Még egy fülbemászó sem tud sokáig életben maradni az ember gyomrában.
    – Ó, dehogynem! – mondtam. – A fülbemászó a skorpió rokona. És a skorpiónak van a földön a legkeményebb páncélja. Kibírja a tűző napsugarakat, a százötven fokos meleget és még a radioaktív sugárzást is. És egy kis gyomorsavtól kinyiffanna? Hah. Te nem figyeltél a természetismeret-órákon. Csak ülsz, álmodozol, és a lányokon jár az eszed.
    – Nem érdekelnek a lányok. És nem hiszem, hogy a fülbemászó a skorpió rokona. Szerintem inkább a szúnyogé. És ki fél egy nagyobbacska szúnyogtól? – mondta Kurt, és megvetően hátravetette a fejét.
    – Szúnyog, persze! – mondtam.
    – Majd meglátjuk. Holnap reggel a suliban vagy fekete karikák lesznek a szemem alatt a kialvatlanságtól, vagy kitűnő formában leszek – mondta Kurt.
    – Holnap találkozunk! – mondtam, és elindultam hazafelé.
    Kurt másnap teljesen egészségesnek látszott. A fülbemászó egy cseppet sem kínozta éjszaka. Előre tudtam, hogy így lesz, de nem hagyhattam, hogy csak úgy igaza legyen.

    – Egyik vasárnap, nem sokkal azután, hogy Tibor Bolea kikeverte az új parfümöt, Terje bácsi autókázni hívott bennünket apámmal. Új autót vett magának, egy piros Opel Kadett 68-as modellt. Sokáig álltak és csodálták, mielőtt kigurultunk az udvarból. Míg apám mind a négy oldalról bemászott a kocsi alá, Terje bácsi elégedetten pöfékelt a pipájával.
    – Kitűnő állapotban van, sehol egy rozsdafolt. De a festés egy kicsit matt – mondta apám.
    A hátán feküdt a földön, onnan pillantott fel ránk.
    – Mja – mondta Terje bácsi, és a bal hátsó keréknél kiütögette a dohányt a pipából.
    A fjord túloldalára mentünk kirándulni. Meg akartunk nézni néhány őskori sziklarajzot és egy vikingtemetőt. A sziklarajzokat nem találtuk meg, a vikingtemető pedig úgy nézett ki, mint egy közönséges földkupac. Reméltem, hogy legalább egy rozsdás vikingsisakot találunk. Hazavittem volna anyámnak: Hoztam neked egy szép virágcserepet.
    Apám azt mondta, hogy a sisakokat már réges-rég kiásták és elvitték a múzeumba.
    Újra beültünk az autóba.
    – Na, most mi legyen? – kérdezte apám.
    – Megyünk az orrunk után – válaszolta Terje bácsi.
    Megálltunk egy kilátópontnál, és lenéztünk messzire a völgybe. A hegyoldalban tehenek legeltek. Egy út menti vendéglőben ettünk. Apám és Terje bácsi marhaszeletet evett, én virslit kértem krumplipürével. Mikor a vendéglőből elindultunk, Terje bácsi észrevette, hogy a tank már majdnem üres. Bekanyarodtunk egy BP-kúthoz. Amíg az egyik benzinkutas a tankot töltötte, kiszálltam az autóból. Volt nálam egy nyersgumi labda. Kékesszürke, mint az agyag. Elővettem a zsebemből, és pattogtattam kicsit az aszfalton. Rápattant egy kőre és messzire gurult. Utána futottam; egy távolabbi, az autómosó kocsibehajtójánál magányosan álló kúthoz gurult. Megálltam és beleszagoltam a levegőbe. Azonnal felismertem, hogy milyen szag rejtőzött Tibor Bolea parfümjében. Talán a szél hozta? Apám hívott. Visszaraktam a labdát a zsebembe, és visszafutottam az autóhoz. Mikor már egy ideje úton voltunk, elmeséltem nekik, hogy Tibor Bolea kevert egy új parfümöt.
    – Tényleg? Ne mondd! És jó? – kérdezte apám.
    – Igen is meg nem is.
    – Igen is meg nem is? Ezt hogy érted?
    – Valami nem stimmel vele – mondtam.
    Az apám nevetni kezdett. Már rég nem hallottam ilyen jóízűen nevetni. Valami vicceset mondtam talán?
    – Rajtam nevetsz? – kérdeztem.
    – Tibor Boleán nevetek. A bolond! – válaszolta.
    Az autó táncolva vette a kanyarokat. A repceföldek olyan sárgák voltak, hogy bántották a szemem. Terje bácsi fütyörészett. Rögtön ezután elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, mikor felhajtottunk a kompra.
    Egyik este, néhány nappal később, Kurttal egy utcai lámpa alatt találkoztunk. Elindultunk az utcán, és megálltunk Tibor Bolea háza előtt. Láttuk, hogy a pinceablakból világosság jön. Bolea úr feje ide-oda táncolt a lámpafényben. Azt gondoltam, hogy a parfüm továbbfejlesztésén dolgozik szorgalmasan, hogy megszabaduljon a hamis szagtól.
    Nem beszéltük meg előre, olyan volt, mintha szavak nélkül is értettük volna egymást; bementünk a kertbe, és kivettük a karókat, amik a Bolea család lakókocsiját támasztották. Elvágtuk a zsinórokat és elfutottunk. Az utca túloldalán elbújtunk a bokrok között. Nem történt semmi. De akkor jött egy széllökés. Elnyúló recsegés-ropogás hallatszott, és a kocsi lassan összedőlt. Olyan volt, mint egy térdre rogyott ember.

Szanyi Ágnes fordítása