Venceslaus Ulricus Hammershaimb

A fókanő

(Feröer-szigeteki népmese Hammershaimb gyűjtéséből)

    A fókák olyan emberek, akik öngyilkosok lettek, mégpedig úgy, hogy a tengerbe vetették magukat. Egyszer egy évben, vízkeresztkor, levethették fókabőrüket, és emberi alakjukban látszottak. A szirteken, a tengerben vagy a barlangokban körtáncot jártak, s játszadoztak.
    Mesélik, egy ifjú Mikladalur faluból, Kalsøy-szigetről hallotta, hogy a fókák minden évben az egyik, a falu közelében lévő barlangban ropják táncukat, és elhatározta, elmegy, hogy megnézze, valóban így van-e.
    A fiú elrejtőzött, és mikor a nap lenyugodott, hirtelen a part felé úszó fókák csoportjára lett figyelmes. Azok, amint a szárazföldre értek, levetették fókabundájukat, s a parton hagyták őket. Tényleg emberként néztek ki.
    A fiatalembernek nagy örömet, szórakozást jelentett, hogy a szirt mögül rejtőzve megfigyelhette a fókaembereket. Amint ott heverészett, hirtelen megpillantott egy különlegesen gyönyörű lányt, aki éppen akkor tárulkozott ki fókabőréből. Azonnal belé szeretett. Megjegyezte, hogy a lány a levetett fókabőrt hova tette, odaosont, magához vette a bőrt, majd ismét a sziklák közé bújt.
    A fókák végigtáncolták és végigmulatták az egész éjszakát, majd hajnalhasadáskor a partra mentek, hogy ismét útra keljenek.
    De a fókalány nem találta bőrét sehol sem. Mikor már az egész partszakaszt tűvé tette érte, jajgatni, zokogni kezdett. Amikor felkelt a Nap, észrevette, hogy bőre a fiúnál van. Zaklatottan odaszaladt. Könyörgött a fiúnak, hogy adja vissza bőrét, de az tiltakozott. A bőrt magával vitte házába, s a lánynak nem volt más választása, mint követnie.
    A fiú magához vette a lányt, s attól kezdve férjként és feleségként éltek. De a fiúnak mindig gondosan ügyelnie kellett, hogy a lány ne férhessen hozzá a bőrhöz. Egy ládába tette, jól bezárta, s a kulcsot mindig magánál tartotta.
    Egyik nap éppen halászni volt a tengeren. Mikor egy halat húzott be a csónakjába, a keze a nadrágszíjhoz ért, ahol a kulcs szokott lógni. Nagyon megrémült, hiszen eszébe ötlött, hogy otthon felejtette a kulcsot. Mély keserűséggel a hangjában így kiáltott fel: „Ma el fogom a feleségemet veszíteni!”
    A többi halász amilyen gyorsan csak lehetett, bevonta kötelét, hálóját, s sietősen a partra eveztek.
    Mire a férj hazaért, a feleség már eltűnt otthonról, a gyerekek viszont otthon maradtak. A lány, mielőtt eltűnt, eloltotta a tüzet, és minden éles szerszámot elrejtett, nehogy a gyerekeknek, míg egyedül vannak, bajuk essék. Mikor mindezzel végzett, a strandra futott, felöltötte a fókabőrt, s a tengerbe ugrott.
    Megtalálván a kulcsot, gondolta, kinyitja a ládát, s mikor meglátta a fókabőrt, elvesztette önuralmát. Innen ered a feröeri mondás is: „Nem tud uralkodni magán, mint a fóka, ha a bőrét látja.”
    Abban a pillanatban, amint a vízpartra ért, megpillantotta azt, akivel korábban együtt volt, s a hosszú évek alatt annál a sziklánál várt rá. Mikor találkoztak, boldogan úsztak a végtelen tengerbe.
    Attól a naptól kezdve mindig, mikor a fókanő valamelyik gyereke annál a partszakasznál járt, egy fóka úszott arra, hogy lássa őket, s mind biztosak voltak benne, hogy ő a gyermekek anyja.
    Sok-sok év telt el úgy, hogy semmi érdemleges sem történt a férjjel, a fókanőtől származó gyerekekkel.
    Egyszer azonban Mikladalur családfőinek fókavadászatra kellett mennie ahhoz a barlanghoz.
    A vadászat előtti éjszaka folyamán a fókanő megjelent férjének álmában, kérte, hogy ha kimegy a többiekkel vadászni, ne ölje meg a barlang előtt lévőt, mert az az ő fóka-férje, s a barlangban rejtőző fóka-fiakat se bántsa, mert azok is az ő fiai.
    De a férjet nem gyötörte az álom, s mikor kimentek a vadászatra, minden fókát leöltek. Mikor a zsákmányt felosztották, a fóka-férj testét s a fóka-fiak uszonyait kapta. A fóka-férj fejét és az uszonyokat megfőzte vacsorára, de mikor az étel készen állt a terített asztalon, rettenetes zaj hallatszott.
    A fókanő jelent meg, az étellel teli tálat szimatolta, s dührohamban tört ki:
    „Szeretett férjem feje fekszik itten, mellette Harek kézfeje, Friedrich lába! Hát, ím bosszút álltál, de most Mikladalur férfiainak kell bűnhődniük! Mindaddig bele kell fúlniuk a vízbe vagy a sziklákról kell lezuhanniuk, míg annyian meg nem halnak, hogy egész Kalsøy-szigetet körülérjék, ha egymás mellé állítanánk őket.”
    Ezután nagy zaj s morajlás közepette eltűnt. Soha többé nem látta senki.
    Sajnos sokszor lehet hallani, hogy Mikladalur szigetén rengeteg férfi vész a tengerbe, miközben a sziklaszirteken madarakat próbál elkapni vagy a nyájat tereli. De a halottak még mindig nincsenek annyian, hogy a szigetet körülöleljék.

Posta Ákos István fordítása