A biciklisták királyságáról

Néha, kinek lelke tiszta,
Látja, mint önmagát,
A holdkóros biciklista
Mint megy az éjen át…
                    (Weöres Sándor)

    Diákkoromban igen irigyeltem Gyurkovics Tibort a Balaton mellett. Az Új Tükör, lám, színes reprodukcióval együtt közli a versét Egry Józsefről, a moziban pedig színészként szerepel a Hunyady-novellából készült filmben, s ott fönn a vásznon, a kupiban mulathat Tarján Györgyi, Carla Romanelli közelében, tán még bókokat is súghatott fülökbe a forgatás szüneteiben. Tíz esztendő múlva, amíg én leshettem, hogy a tapolcai laktanyából legalább kimenőt kapjak szüleim házáig, ő a veszprémi színházban magas rangú tisztet játszhatott. (A Fekvőtámasz című vígjátékára gondolok.) Az ezredfordulón bravúros rímekben adta elő a táncok nemeit nemzetek szerint az Anna-bálra egybegyűlt hölgyeknek és uraknak, vagyis a XXI. századi szívhalászoknak. Azon a 2000 nyarán megnyitott Anna-bálon találkoztam Gyurkovics Tiborral. Azóta sem. Most 2005 júliusa van, jön az Anna-bál megint. Estig Gyurkovics Tibor verseit olvasgattam. Nem találkoztunk azóta, de Balatonfüreden évekig rám-rám pillantott szoborportréja, ha át kellett szaladnom a gimnáziumból egy-egy könyvvel vagy folyóirattal Farkas Edit néniék szalonjába. Sigmond Olcsi bácsi fájdalmas-groteszk clown-arcúnak mintázta meg Gyurkovics Tibort. Mintha a költő ezen maszkja pillantott volna le rám a Holdból az arácsi éjben, amikor albérleti vagy kollégiumi szobám felé kerekeztem. Gyalogosan pedig az Utazás című versét hajtogattam a mostani kétkötetes versgyűjteményéből: „Majd megjövök. Majd elmegyek. / Magamtól magamig / a sötétben, hol saját / elviselhetetlenségem lakik.” Nyomasztó érzésekről írni a Balaton partján? Eddig nem volt divatos. Zamárdiról szóló verseiben alig találtam hagyományos értelemben vett lírai motívumot. A szűkebb pátriájáról könyvet író Tüskés Tibor meg is jegyezte annak idején: „Gyurkovics Tibor (…) kötetében több vers szól egy zamárdi nyaralásról, a bérvilla lakóinak – szállásadónak és vendégnek – különös, egymásnak kiszolgáltatott kapcsolatáról. Ez a »modern«-nek mondott nyaralási forma, amikor a vendég egyetlen nyárra vesz bérbe egy szobát a Balaton mellett, mint lírai téma alighanem nála jelenik meg először költészetünkben.” (Zamárdi) A Búcsú Zamárditól című szonettjét (a mai téma merő ellenkezés a középkor sláger-formájával szemben) Búcsú a nyári laktól címmel adja közre most Gyurkovics: „Siessetek, a ládába a képet, / mint hideg földbe halott madarat, / a nagy bőröndbe a párnát tegyétek, / egy ollónak se jó, ha itt marad. // Siessetek. Két utazó, tömérdek / kis óra árva tulajdonosa, / a sötétség ereszkedik közétek / és este hatkor indul a vonat.”
    Gyurkovics Tibort a gyermekkori nyaralások már a Balatonhoz kötötték, de alkatánál fogva nem meglepő, hogy az elhagyott fürdőhely líráját is képes volt beemelni a magyar költészetbe. Ne féljünk hát, azért Gyurkovics Tibor felnőtt fejjel a jó ború, jó halú nyarakról szintén ír verset! Még ha azok messzire is estek tőle, ahogy Badacsonyörs című versében vallja: „És dolgozik a kalapács / és kört rajzol a körző, / a kemencében a kalács / megsül, kotyog a tömlő. // A lugason rövid sugár / szalad s a sárgarépa / elbúvik a homokba. / Jár a köveken a béka. // Az asztalon a terítő, / a terítőn a minta – / Mint szekér, szalad az idő / és a fehér ladikba // Beugrik a keszeg halász, / leengedi a hálót, / egy pontyot fogott. Semmi mást. / Augusztus végi nyár volt.” A keszeg nem a legértékesebb hal, jobban örül a horgász a fogasnak és a pontynak, miképpen Gyurkovics versének a hőse. Még talán a kárászt is szívesebben fogadja, pedig a szememben az aztán igazán nem sokat érő. Hogyan is állunk a keszeg dolgában? Soványka emberek kapják jelzőül: keszeg. Gyurkovics Tibor talán éppen fiatalkori, keszeg (?) önportréját festette elénk imént idézett versében. Jóformán ez az egyetlen tulajdonság, amit elárul, no meg a zsákmányt nevezi meg, a többit nem tartja fontosnak. Ki ez a pasas? Kicsoda első látásra (Krúdy szavaival) ez az emberforma valaki? Tud verset írni az igazi keszegekről is a gyermekek számára, szépet, mint amilyen szép Bernáth Aurél badacsonyörsi hal-csendélete.
    Valóban festőiek Gyurkovics versei. Mindig arról beszél, hogy ez a gyönyörű létezés teli van fájdalommal, mégsem ununk rá. József Attila nem tartja olyan fontosnak az Én szerepét, mint Ady. Úgy gondolom és érzem, hogy Gyurkovics ennek a József Attila-i árvaságnak, nem nihilista egzisztencializmusnak a folytatója kép- és dallamgazdag verseivel. Csupa elevenség s szín ez a fájdalmas líra. Ha azt játszanánk, hogy egy-egy festőművészhez okvetlenül egyetlen színt kell társítanunk, Picassóhoz a (korszaknyi) kéket, Cézanne-hoz a kékeszöldet, Velasquezhez a feketét, Rembrandthoz az aranybarnát illesztenénk. Gyurkovics Tiborhoz a hozzá illő egyetlen színt viszont nem találom. Eddigi életpályájának szakaszait, amit kirajzolnak a ciklusok, maga keverte színekről nevezte el. A következő fejezetcímek találhatók a kétkötetes verskönyvben: Napsárga, Vércsevörös, Grafitszürke, Zabzöld, Istenfehér, Égkék, Jégnarancs, Hófekete, Óarany. Azt hiszem, magam előtt látom valamennyit, bár a hófeketéről először Weöres Sándor verse jut eszembe, amelyben fölsóhajt a csöngei mester, hogy bárcsak elgondolni tudna egy nem létező színt… Hófekete azonban van, elég csak lehunyt szemmel a fehérgyászokat vagy a Kormos István-i havazásokat fölidézni… Vagy ha fölvinnénk egy sokszögletű pörgettyű felületére az idézett színeket, forgás közben valóban az Istenfehér mosódna egybe belőlük. Ha csupán az egyes ember élete képéhez ennyi szín kell, mennyiből lehetne megfesteni a többi emberét? Emberek sorsát, a keszeg férfiakét, a gyönyörű női csukákét vagy a többiekét, akiknek testi-lelki alkata, jelleme tán éppen megfeleltethető a XX. században az árral szemben úszó pisztrángokéval, az öngyilkos cetekével, a szerelemért kilométereken át szárazon kígyózó angolnákéval vagy a tömeges küszökével. Vagy elég egyetlen sors, bárkié, aki „egyedüli példány”? Elvégre mindenik embernek a lelkében dal van. Akárkiben ott tarkállanak ezek a színek. Lila nyakkendőink dalra kelnek Tóth Árpád óta. Gyurkovics Tibor két verseskönyve azt a választ adja, hogy a költői Én és a Jedermann egyenértékűek. (Hugo von Hoffmannsthal 1911-ben írt drámájának hőstelen hőse, címszereplője az Akárki!) A Versek I.-ben és II.-ben Gyurkovics olyan szövegeket helyez opuszai közé, amelyek között nem csupán fontos idézeteket, pár sorban rögzített élettapasztalatokat, gnómákat talál az olvasó, de dráma-miniatűröket, görög tragédiákba illő sorsábrázolásokat is környezetünkből, olyan hőstelen hősöket, akik ha itt nem szerepelnének, sehol sem jegyezné semmilyen krónika mindazt, ami velük történt.
    Találhatunk még följegyzést haját tövig nyíratott lányról, földszinten és második emeleten lakóról, a Kőrösön úszni tanuló fiatalasszonyról, a Somogygesztiben szőlőt kapáló fiúról, az öngyilkos Teleki Pálról és a combnyaktörést szenvedett anyáról, szerencsejátékosokról és krupiéről, a Kínába igyekvő magyar disszidensről, szóval: normálisokról és deviánsokról. Emberekről. Akárkikről. A versek közé beszúrt szövegektől egyrészt már sosem lesz ugyanaz a versek olvasata, mintha külön-külön állnának, másrészt a könyvben szereplő költői Én így nagyobbat tud ölelni. Mintha csak a szerző a maga egója mellé akárkit tehetne e versek hőséül. (V.ö. Rónay László tanulmányának címével a Népszava 1975. szeptember 13-i számából. 7. oldal: „Szeretlek, akárki vagy.”) Ady Endre-olvasmányélménye után feltehetően Kosztolányi Dezső iskolájában ezt így tanulta Gyurkovics Tibor. Tizenöt esztendős volt, amikor bátyjától ajándékba Ady Endre verseit kapta. A könyv sokáig hatással lehetett a kamasz emberre, Weöres Sándor szavaival élve: szemének tán új mezőt is nyitott, Kosztolányi részvét-etikája pedig nem engedte, hogy meghajoljon antihumánus eszmék előtt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a nagy elődök közül Ady szerintem még verscímet adni is taníthatta Gyurkovicsot. Ady Endre a költeményei fölé háromszavas címeket írt. Gyurkovics, amikor csak tehette, egyetlen szót illesztett az opuszai élére. E gesztusa élt még 1978-as kiadott válogatott verseinek összeállításánál. Végighúzom az ujjam az akkori tartalomjegyzéken. 2004-ben még mindig egyértelmű fölényben vannak az egyszavas címek, ugyan egyre többen jönnek a két- s a háromszavasak… Legújabb, majd egy harmadik kötetbe kívánkozó költeményeit, amelyeket festményekhez írt, nyilván a képzőművészeti alkotások nemegyszer hosszabb címeivel együtt kénytelen jelölni…) Ady Endre költészete abszolutizálta a költő Ént. Mindig nagybetűvel írta, s nála a világgal volt egy a személyiség. Legalábbis így tanultam már a középiskolában. Közben megismertem, megszerettem többféle költői egyéniséget. Például Pilinszkyt, aki számára annyira sem volt fontos, mint a fáradt József Attilának. Amikor érettségiztem, Gyurkovics Tibor Aki megérkezett című verse nem kevesebbet állított, minthogy szerzője mindenkivel azonosulni tud: nemcsak az egyetlen, hazavágyó tékozló fiúval, de mindnyájunkkal. A költemény több mint húsz esztendővel Pilinszky Apokrif című költeménye után íródott. (Pilinszkynél: „Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában…” Gyurkovicsnál: „Haza akarok menni – ezt mondja… mindenki, / aki megszületett.”) A Jedermannhoz Kosztolányi a maga részvétével egészen közel került, Gyurkovics a hetvenes évek végére nem csupán testvériesül vele, de önnönmagát behelyettesíthetőnek tartja akárkivel. Mindezt úgy teszi, hogy megszenteli a nyomorúságban élő mindenkori embert. A gazdag költői ego és a betegé vagy a köznapok ingázó utasáé éppúgy elcserélhetők, mint Miskin és Rogozsin nyakából az apró keresztek. Minden önmagába zárult egységről, a világról, az emberi bensőről (a csillagok alatt) megint valami újat tanulhattam.
    E költeményt (Aki megérkezett) most nem találtam sem a Versek I., sem a II. kötetben. Feltehetően majd a III.-ban vagy a IV.-ben fog szerepelni. Mindenesetre az Istenigazából című válogatott verseskötetét zárta az idézett sorokkal annak idején Gyurkovics. Az ott (1978-ban) található utolsó előtti opusz, a Kérés című viszont a mostani gyűjtemény elejére került.
    Kérés… A Pater noster kivételével (amely Simone Weil szerint csupa olyan dolgot tartalmaz, amit kérni sem kell, mert úgyis megvan és szent…) az imákban vágyainkat, óhajtásainkat fogalmazzuk meg, s ha kedves a megszólítottnak, teljesíti azokat. Erre biztatja az embert az Evangélium is: Zörgessetek és megnyittatik. Kérjetek hát… S mi esengünk gyógyulásért, örömért, szeretteinkért, sikerért, szerencséért, jó sorsért, háborúk végéért, ellenségeink megszégyenüléséért, s ki tudja, miért. Ha a klasszikus német költők leghőbb kívánságait nézem, ők megegyeznek abban, hogy létidőért folyamodtak: Hölderlin, Goethe, Rilke… Hölderlin ugyanis egy nyarat kért. Rilke érezte is, hogy nagy volt a nyár, ám két délies napot kívánt a szőlőnek. Goethe pedig azt írta, semmi sem ér többet egyetlen napnál. Gyurkovics Tibor alullicitálta valamennyiüket. Kis napért könyörgött Kérés című versében: „Kis napot adj, kicsiny napot, / amilyen embereknek juthat, / őrjítő-puha meleget, / kétségbeejtőt, nyomorultat.” Kis emberek vagyunk, nagy nyár helyett elviselhető sors után áhítozunk. Nem kapjuk meg persze. Kicsinységünk (eufemizmussal élve) nevetséges. Nem eufemizmussal: röhejes. Meggyötört emberkékből épül a hazának, nemzetnek nevezett konglomerátum is. Az egyes emberek esetlenségének leírását legradikálisabban a Van Gogh krumplievőiről szóló Gyurkovics-versben találtam a Lyukasóra hasábjain: „…lueszes orral simléderes sapkák / alatt vártuk Krisztus föltámadását / hogy egyszer majd elégtételt veszünk / a Teremtőn azzal hogy nem leszünk / Elmebetegek lassú kis hülyék / hisz belőlünk áll az emberiség.” Kosztolányi Aranysárkányában minden ember (aki nem izomból él) tragikusan nevetséges, s mégsem kevésbé fenség, titok, idegenség, liderces messze fény, mint valaki géniusz. A leghumánusabb (s tán legszellemibb, felvilágosult humanista) Novák, azaz a Butykos, a Kobak tanár úr is ilyen. Látjátok, feleim? Mindannyian nevetségesek vagyunk. Gyönyörűek. Ügyetlenek. Meg talán halhatatlanok.
    A közelmúltban Gyurkovics Tibor az egyik legnézettebb tévé-showban, Fábry Sándor vendégeként, Illyés Gyulát parodizálta. Kicsit bohóckodott. Illyés és Flóra néni kávéval kínálták a költőt, s tárgyaik, mozdulataik a puritánságukban nevetségesek voltak. És mégis, elmondhatja Gyurkovics, hogy neki föltettek egy zaccos kávét… A televízió előtt a nevetésem megtelt melegséggel. Ugyanis Illyés Gyulára mint tanítómesterre, eligazítóra, akitől a legtöbbet lehet hazáról és nemzetről tanulni, maga a gyurkovicsi vers-világ mutat. Filoszmód kimutathatóan. Ideges jambusai, itt-ott megkancsalított rímei Kosztolányira mutatnak vissza. Legszándékoltabban tán Velence-témájú verseiből. Ám a gondolat mindannyiszor felelős, ha Gyurkovics tudatosan játszik rá Illyés soraira. Illyés Gyula, a Haza a magasban írója adta az egyik legtalálóbb és legigazabb definíciót a hazáról. Tudniillik, hogy haza az, ami összeáll. Gyurkovics Tibor Ország című versének egészét illene idéznem, de a kulcsszó miatt itt csupán két strófát ajánlok az olvasó figyelmébe, szívébe: „Csak megalázó helyzetekben / alakul ki a szív a jellem / és így majd egyszer összefog / a magyar és a magyarok // (…) egy olyan ország születik / határtalan határokig / amely összeáll mint a jellem / a megalázó helyzetekben.” (Kiemelés tőlem: NIP.)
    Ady igen szerette, de ostorozta egyben a Nyugathoz képest elmaradott hazáját. Hogy haragudott a híg dudaszóra Kosztolányi is! S mind, aki gondolkodó volt, ama melldöngető, pózoló hazaffyaskodókra egy olyan országban, amelyben Márai a következőket írta naplójába: „Vad és keserű világ ez az itthoni. Ez a főzet magyarból, svábból, zsidóból, szlávból, milyen keserű főzet! De ereje van, valóságos íze! Aki egyszer bekanalazott ebből, minden más emberi kosztot diétásnak érez.” Illyés Gyula a Hídi vásár című versében írt ugyanerről a „főzetről”: „Ilyen néppel, ilyen fórum / lehettél, ős Karakórum. // Ni egy cserkesz, ni egy tatár, / egyik tikász, másik csiszár. // Kerek a vár, akár az ég, / kereng egyre, mint a kerék… // Forog nyugatra, keletre, / a néptenger keveredve. // Van csízió, van dáridó / görög, török, örmény, zsidó. // Haj magyar sors, szétszakító, / s újra összegombolyító.” Gyurkovics ezt az Illyés-verset a rendszerváltozást követő idők magyar valóságában dúdolja újra. Országos hazaffy vásár a költemény címe: „Szétpukkant most a bánatom / mint vásárban a luftballon // és röhögök és nevetek / hogy közöttetek lehetek // Mennyit szenvedtem Mondhatom / annyit hogy ki se mondhatom // titkoltam sok-sok sebemet / mit ejt a hazaszeretet // (…) Nem áltatom: se kémeket / se sunyi földműveseket // se hazafias lelkület / fűtötte szívpecéreket // se demokrata elemek / által tisztelt törvényeket // se mágus-tüntetéseket / szervező ködegyéneket // se horthysta hevületet / hülyülő elszánt tiszteket // (…) se mulandó magyar helyett / a nagy ugar felett // maguknak keresve helyet / beszivárgó elemeket // vértesszőlősi leletet / ezeréves emlékeket // se győzelmet se gyereket – // most már senkit se szeretek!” A nem szeretést csak az éli át, aki szeretett. S az az érzés, nem csupán Ottlik szerint: megvan! „Még soha semmit sem felejtettem el” – figyelmeztet a költő. Miért pont szeretni felejtett volna el?
    A szeretetnél különben sem lehet ambivalensebb érzés, azt látom Gyurkovics haza-verseiben. Nem elég, hogy a nemzet legjobbjai egymás ellenében gondolhatnak ki országjobbító politikákat, még az utókor polgárait is egymásnak uszíthatja a hatalom: „Egyikük Kossuthot / másikuk Széchenyit / gyalázza élteti / védi a késhegyig // Kivülről – kicsi nép – / kétezer bajunk van / Széchenyit kövessük? / Vagy bízzunk Kossutban?” Illyés és Németh László drámáiba fért csak el mindaz ezeddig is, ami a megosztva megnyomorítottakról elmondható. Még jó, hogy Gyurkovics egybedalolja mindazt, amit a történelem szétválasztott: „Elveinktől emelt / zászlónkat magasra / rántsuk Széchenyire / És Kossuth Lajosra // mintha egy név volna / ahogy Kossuth István / és Széchenyi Lajos / indulnak a listán” S amikor a játék minden komolysága sem tudja szublimálni az ellentmondásokat, az ambivalens érzés érthetően indulatba csap át. De szépen mondatik ki: „Magyarország, ez is állam, / elcipelheti a vállam / ingyenesen, térítést se / kérek érte. // (…) Nem védem. Nem védhetem meg, / Utálom, mint a szerelmet…” (Kiemelés tőlem: NIP.) Aki leírta ezt a hasonlatot, annak már hihetünk, amikor litániás hangon a következőkre tanít: „Ha lehet és ha nem lehet / Szeretni kell ezt az esett / Daliát ezt a nemzetet (…) A szerbet horvátot zsidót / ezt az egész állapotot / amiből létrejött a bog // Oláhot tótot kunt magyart / aki uralkodni akart / vagy földből magokat csikart (…) A megvetetteket a szent / együgyűt aki gajra ment / kit letiport a regiment // Szeretni kisebesedett / ujjainkon e nemzetet / szeretni mindenekfelett”
    Az ember (Ottlik szerint) költő vagy hadvezér akar lenni. (Feltéve, ha nem lehet bodzafa.) A növényi és az animális lét elkerülése céljából pedig a szellemi ember sok mindent megpróbál. (Jóllehet az állatvilág tagjai vagyunk, de „kiemelkedik” néha egy masnisan haladó bohóc-kislány…)
    Az Én legkivált hadvezéri és királyi rangban tombolhatja ki magát. Ez persze démoni út. Még Goethe is, aki igen magasra jutott a társadalmi ranglétrán, a miniszterségét valóban szolgálatnak tekintette. Betöltötte hivatalát. Gyakorta a művész, ha nem talál alkotásaival nélkülözhetetlen közegre, értő mecénásokra, vagy alkata ellenkezik az előmenetelektől, ha nem kíván vadlúdcsapat élén röpülni, nem akar az egyetlen tévedhetetlen lenni a bárdusok között, azaz kancsal apostol, akkor önmaga fontosságát, bizony, előbb-utóbb le kell fokoznia:
    „Hogy megkaptam amit akartam / magyar és magán-alkonyatban / hír rang kacsók – mi vesz körül még? / a tökéletes egyedüllét.” (Hazám, családom) Illyés betegen már csak egyetlen fájó idegdúcnak érezte a költői szerepet. El is mondta azt, ami fáj, nem arról beszélt, ami illett. S az igazat, a mondhatatlant ki más kotyogná ki, mint a bohóc. Lásd a Salfedi bohócmester szerelmes dalaiban és a Paprikajancsi, a Nő-bohócom, a Pierre és Pierrette című verseiben: „Nyomd csak az arcodat az archoz, / végül is szeress valakit, / az ember amíg él, naponta / új szerepeket alakít…” (Nő-bohócom)
    A rangokon aluli, a végképp nevetséges ember ez, aki ugyanakkor fölötte is áll az uralkodóknak, az udvartartásoknak, egyszóval a világ zsibvásárának. A festékkel takart őszinteség fájdalma ott volt mindnyájunkban, akiknek embertelen helyzetekben hülyéknek kellett tettetniük magukat. (Fa) Megőrülni legfeljebb csak olyan gyönyörűen szabad, mint Gulácsy Lajosnak. Ám ekkora fényűzést sem engedhetünk meg magunknak, egyrészt mert tragikus, s tragédiákból volt elég, másrészt akkor – Czigány György szavával élve – a szeretet józanságát tékozolnánk el. Kosztolányi és Illyés öröksége együtt sem zárolt kincs a magyar költészetben. Az örökös, Gyurkovics Tibor – aki máig sáfárkodik e két ágról is rámaradott tálentumokkal – az eleven tanú erre: Nemcsak egyedekről, nemzetekről is lehet krimit írni. (Idézett UNESCO jelentés.) Mennyivel szegényebbek lennénk nélkülük. A személyiséget és a közügyet egyaránt oly fontosnak tartó költők egy perszónában is létezhetnek. A bohócból – ahogy Hamvas Béla írta – dzsóker lesz: „Belül maradtam, kívül állok, / Mint az őrök, mint a királyok.” Képes a leglehetetlenebbre is: szerettetni.
    Gyurkovics Tiborról egyik kritikusa azt állította, hogy áttételek nélküli lírikus. Hát ez bizony így igaz, bár az áttételről nekem valami ennél is költőibb jut eszembe: a bicikli. Gyurkovics Tibort nem érhette volna nagyobb elragadtatás annál, mint hogy gyermekkorában a kerékpárján a tó fele gurult. Kéj az ilyen út dérütötten is: „Zuhantam a tájba, lebegtem a nagy lejtőn, bele egyenesen a Balatonba. Remegtem a gyönyörűségtől. Elszállni Isten kékjébe?” (Bicikli-pályám emlékezete) Édesanyjáról írt megrendítően szép, mennybemeneteles (Himmelfahrt-os) költeménye mellé a saját elszállás-vágyáról szóló versét illesztette: „El kéne szállni fecskemód…”
    Irigye voltam Gyukorvics Tibornak? Szerintem még most is az vagyok. Legalább annyira, mint Kormos István Divinyi Mehmednek. Elengedi kezem a kerékpár kormányát. Kitárom a karomat a Szent György-hegy felé Tapolcán. Akkor is csak azt mondom azoknak a jó kis biciklis-versek írójának: Ne dobódjék le a lánca!
    (Gyurkovics Tibor: Versek I–II. Kráter Műhely Egyesület, 2004)

Németh István Péter