Szemközt magunkkal

    Kaotikus, változó világunkban, mikor egyre kevésbé tudunk odafigyelni az egyre-másra megjelenő kötetekre, valódi élményt jelent, ha rálelünk egy olyan könyvre, mely magával ragad, elgondolkodtat, egy pillanatra kiragad bennünket a hétköznapok hömpölygő sodrából. Hosszas keresés eredményeképp, vagy csupán a véletlen szerencsének köszönhetően (ahogyan ez a régészetben is megszokott) néha találunk egy könyvet, mely bizonyítja, érdemes keresni, de legalábbis megéri nyitott szemmel járni. Báger Gusztáv új kötetét lapozgatva, forgatva, mintha néhány percre, órára megállt volna az idő, mintha kicsit számot vetnék magammal, az elmúlt évvel (évekkel?). Báger sorait olvasva az olvasó magára talál: ismerős tájakon bolyong, miközben egy-egy sor mintha vele történt volna meg, vagy egy szó mögött elfeledett kellemes-keserű-édes érzést (mindenkinek más) fedez fel. Előző kötetének (Időtáv mollban) Meszesedés című versében még így szól a szerző: „Szűkülő / torokkal még / énekelnek / a madarak”. Mintha azt jelezné, hogy a költő hamarosan elhallgat, vagy ha általánosítunk: a költészet már nem tud újat, mást mondani, s ezért aztán lassan elcsöndesedik. S hogy ez mennyire csak irodalomtörténészi feltételezés, mélybe látó hipotézis, azt jól bizonyítja az újabb, bizonyos értelemben az előző kötet folytatásának is tekinthető verseskönyv.
    Mint már említettem, az olvasó magára talál, szembesül vágyaival, elfojtott érzéseivel, harcaival, talán kicsinyes, de annál igazabb félelmeivel, s ennek a találkozásnak a létrejöttét a cím előre sugallja: A tükör éle. Még a kötet fellapozása előtt elgondolkodtat a cím: a tükörbe nézés motívuma számvetést, elszámolást sejtet. Esetünkben kettős jelentésű is lehet: az egyén számvetése önmagával, s ezzel egy időben a költő tükröt tart olvasója elé. Tükröt, mely sebezhet, fájdalmat okozhat, hiszen az önmagunkkal való szembenézés nem feltétlenül kellemes érzés. S ezt a gondolatsort támasztja alá a kötet első ciklusának címe: A bohóc kihallgatása. A tükörhöz hasonlít a bohóc is, aki megnevetteti a közönségét, s mindeközben műsorába csempészi a valóságot, s könnyen megtörténhet, hogy a publikum tudtán kívül saját magán nevet. A címek szülte előzetes feltételezések így igencsak befolyásolhatják a versek megértését, értelmezését, s az olvasó valójában a szövegeket olvasva kissé elbizonytalanodik. Vajon helyesek-e az olvasás kiindulópontjaként feltételezett költői intenciók? A sorok mintha rejtjelezve lennének, elvontságuk nem engedi, hogy könnyen átsuhanjon szemünk fölöttük: folyamatosan megállásra kényszerítenek. Újraolvasásra. „Villám-cirmos cikázások / focistáink bárcsak így // Hátra-hátra-nyilazások / jól bevált nomád taktika // Zenét fúvó fogak fénye / tágra nyílt kislány-szemek // Tapasztalatok kócával / tömődik napra-nap” – olvassuk a Tükörképek I című szöveget. Sűrű, szinte felfejthetetlen szövet, melybe puritán egyszerűséggel van belesűrítve múlt, jelen és jövendő. Metaforikus, elvont költői nyelv, melyet át- és átszőnek a konkrétumok, azonban még így sem válik teljesen világossá a kép. Csak felsejlenek események, tettek, fogalmak, s a bágeri költői fátyolnyelv mindezt jótékonyan (?) eltakarja, épp csak annyit enged sejtetni, ami szikrát vált ki, s így megindul a gondolatfolyam.
    S nemcsak előreterelgeti az olvasó gondolatait, asszociációit, hanem visszafelé is. Időtáv dúrban című verse továbbgondolása, talán kibontása az Időtáv mollban címűnek, mely még az előző kötetében kapott helyet. „Minden összeér: jelenlik” – szól ez utóbbiban, s a minden az nem más, mint az idő három dimenziója: jelen, múlt („Emléklik”) és jövő („álomlik”). Csendesen, békésen szól még emitt, hogy egy kötettel később Ady hangjáig visszanyúlva tele torokból süvöltse: „Száz éven át keringő horhosokban / kanyarok nagy futamaival / igaza volt: itt be kellett törni! / Eltévedt lovasként még annál is inkább, / betörőkkel és istenekkel alkudozva.” Az új idők új dala kezd játékot Ady „régi” (ma is aktuális) karakán énekével, hogy előremutasson, talán jövőt jósoljon vagy elszámoljon. S míg Adynál be kell(ett) törni, addig Báger nem elégszik meg ennyivel, robbanásra, elemi erejű ugrásra van szükség: „Dévénynél a sziklák nyugati oltáraira / hangrobbanás vigye át / a fölemelt lélek maradékát.” Nem véletlenül kezdődik ezzel a verssel a kötet második ciklusa (Hátizsákok). Vándorlást, utazást sejtet a cím, melyre nem árt, ha elemózsiát visz magával a vándor. S hogy mit tesz a hátizsákba? Hát az elődöktől származó múltat, az általunk is alakított félmúltat, s természetesen az éppen eltelt tegnapokat. E ciklusban kétszer is megjelenik egy-egy vers címében a 2004-es évszám, mely már a félmúlt része (alig elmúlt tegnapok), s melynek tanulságait, „eredményeit” szintén a hátizsákba csomagolja a költő. Az Irányok, 2004 töredékessége, meg-megbicsakló ritmusa és furcsa tördelése egyértelműen rájátszik a szöveg el-elakadó, kiélezett mondanivalójára: „hazám / átesett / fogyókúrán / oldalán / testvérek / vigyázó szemeink / fölé / kirajzó / Európa”. Hasonló a Magyar írók, 2004 című szöveg is, mely kiélesített képet állít a megszólítottak elé: „Falkákban torzsalkodó / örök békétlenek.” A kívülálló ítélete ez, vagy a hozzájuk tartozó kimerevített tükörképe? Nehéz eldönteni, azonban egy biztos: ennek tanulsága is hátizsákba kerül, hogy például, tanulságul szolgáljon az eljövendő nemzedékek számára.
    A számvetés és az elszámolás mellett azonban egyúttal emléket is állítanak e szövegek. Ahogy ők sem siklanak el egy-egy esemény fölött, úgy a befogadó sem tud átsiklani fölöttük. Olvasás közben meg-megáll, morzsolgatja fogai közt a metaforákat, hasonlatokat, melyek csak a türelmes, „szemfüles” olvasó számára nyílnak ki. Báger Gusztáv költői nyelve tele van rejtéllyel, titokzatossággal, gyakran olyan elvont szintre téved, honnan nincs kiút, s csupán csak sejteni lehet a szavakat összekapcsoló értelmet. Mindezek mellett viszont színes (néhol melankolikus), árnyalatokban és értelmezési lehetőségekben gazdag szöveg-szövetet hoz létre, mellyel elvontsága ellenére is tükröt állít egyre jobban torzuló világunk elé. S kétkedő, kritikus, azonban szeretettel teli hangja belénk ég, ahogyan azt a Nagy Lászlónak ajánlott versében a „megtartó” költőelőd szavairól írja: „Élő csontig beégetnek / ember-kétség láng-hangjai.”
    (Báger Gusztáv: A tükör éle. Tiszatáj, 2005)

Vincze Ferenc