Táj- és testmotívumok

Balogh László művészetéről

    Szentendre csodálatos iskola volt: a szemlélődőt megtanította látni. Ahogyan Nagybányán, itt is – amannak igézetében és folytatásaként – táj és ember egybenőtt. Áthullámzott egymáson. A templomtornyok nem csupán az eget szúrták át, boldogságélményt – a hit boldogságát – kínálva a (magyar és szerb ajkú) népnek, de mert a szem, a szín, a forma így akarta – legkivált szolgálatosai, a megannyi festő –, ellentétező szigorúsággal a földbe is fúródtak.
    Korniss Dezsőtől Bálint Endréig, Vajda Lajostól Barcsay Jenőig tudta ezt minden klasszikus. Még az is, aki nem föltétlen a konstruktivizmus mint megváltó – a huszadik századi művészetet ugyancsak megpezsdítő – eszme felé vette az irányt. Hiszen evvel a „billentéssel” – tükörképnek is nevezhetnénk, ha a földbe fúródó toronynak volna látható folytatása – a város szerkezete, házfalainak égő némasága, a zugok, boltívek, hajlatok, tetők, lépcsők artisztikus homálya aktivizálódott.
    Munkába fogta a szemet, a kezet, az érzékelés motorjává tette a képzeletet. Motívumok egész sora kelt így életre, hogy – sok-sok egyedi megközelítés-kimunkálódás nyomán általánossá válva – kifejezője legyen egy világképnek, egy érzésnek. Akár a modern magyar művészet – legalábbis Vajda és Korniss erre törekedett – kozmoszának is. Amely legkisebb értéktermő gesztusában – lásd a couleur locale fölszikrázását – ugyancsak egyetemességre tört.
    És Barcsay Jenő kemény fegyelmű zárkózottsága, munkamorálja, anyagszeretete, statikusságukban is forrongó alakjainak-bábuinak életessége (testhálóikban a táj – az új és ama régi [Erdély] – bordázata feszült), a vászon drámai mélységéből is kitetsző arány, rend, harmónia, a színválasztás tüze, melankóliája és véghetlen keserűsége (fekete) is mind-mind hatással volt a követőkre.
    Legkivált arra a két festőművészre, akik Barcsayban mesterüket tisztelhették. A két őshonosról, Deim Pálról és Balogh Lászlóról van szó. (Az értéktermő hullám természetesen továbbrezgett – nem itt a mód kifejteni, hogy miképp –, és valahol Aknay Jánosnál kötött ki.)
    Deim is és Balogh is úgy nézett föl az utolérhetetlen példaképre, hogy bár az alaptörvényt – konstruktivitást mint létesszenciát – megtartva, de valamelyest elfordult tőle. Deim a bábukat, sokszor vonalas angyallá téve, kiszabadította testbörtönükből (nem szobraira értem a „nyitást”!). Amennyire lényei absztrahálódtak, annyira különböznek is Barcsay alakjaitól. Fenségük a teremtett, a sajátos motívumoktól átlégiesített közegben még inkább kitűnik.
    Balogh organikus konstruktivizmusa – mintha dráma nem, csak fölszabadult szépség erezné az egész világot – fényt gerjeszt (sokszor a kontúr is fényforrás) a testmotívumokra (hajlás- és dőlésszögekre, a vállra, kebelre, csípőre, tomporra stb.) épülő alakokban. Ezzel a gesztussal hajdani konstruktív városképei valaminő érzéki testmértanná szelídültek. Az ívek, félkörök, egymásba behatoló pajzs-, lencse- és a női test ezer zegét-zugát organikus tájélményként visszaadó alakzatok – mert a szín- és formakombinációk egymásba átcsapnak – a teltség, az érzékiség képzetét keltik.
    A vonalas rajzok erotikája – Balogh László kitűnő grafikus is – az akril festményeken (az alap ritkán farost, többnyire vászon), épp az elveszejtett síkkal, vagyis az egymásba fordulás aktusával valaminő térélmény illúzióját keltve, megnő; lágy idomok zenéjét közvetítve keretbe alig fogható élménnyé duzzad. Test és test, ha nem élő (emberi) testről van is szó, az egymáshoz fordulás – kiteljesedhet-e egyik a másikban – elomló, ritkábban drámai viszonylatában lesz az, ami: egyensúlyt kereső létvalóság.
    Messziről kellene indulnunk, hogy Balogh László „szentendreiségének” minden éltető mozzanatát – táj- és városszeretetét, a dombhajlatokban (és azok élő cserjéiben is) lüktető érzékiségét, a harmóniában zengő, végső soron valaminő fölfokozott szeretet-élményben megtestesülő tisztaságát, az otthoniasság és a jó kedély festményről festményre duzzadó láncszemeit – megnevezzük, Magam is meglepődtem – annak ellenére, hogy öt év előtti, ugyancsak jubileumi kiállítását nyitottam a Vigadó Galériában –, hogy a jelenleg hetvenöt éves ifjú hová fejlődött.
    A szentendrei múzeum Skanzen Galériája végtelenül egységes képet mutat. Bölcs tiszta, harmonikus, a színek és formák találkozásában érzelmi térképet (is) adó tárlat jelzi, hogy az aszúvá érés nemességének és valamiféle belső megcsendesedésnek vagyunk tanúi. Új motívum, vagy legalábbis ami az életműből ne következnék, nem szerepel a palettán, viszont a „régiek” át vannak szellemítve. Avval is, hogy a festőművész újra és újra előveszi őket, és sokadszori nekifutásra – egyetlen vágyott cél: a tökély – megpróbálja sikeres vagy kevésbé sikeres énjét színharmonizációs dramolettben a lehető legjobban és a lehető legnagyobb nyíltsággal kifejezni.
    Ebben a festői confiteorban a büszkeség és az esendőség is együtt van. Ez utóbbi épp abban mutatkozik meg – magam sem értem, hogy mi, miféle „kozmikus” mértanok sarkallják a művészt –, hogy a nagyobb formáknak akar létjogot szerezni, holott – a nagyméretű, 2005-ös fríz (Asszonyok) előzménye bizonyítja – kisebb művében is ott, jól látható drámaisággal, a monumentalitás. Ki tudja, hogy mitől él – talán épp az első, az intimebb formában való megjelenítés révén – a szín- és formakombinációkban léttapasztalatokat (szeretet, együvé tartozás stb.) is involváló festmény. A fegyelmezett kompozícióban, jóllehet a festőművészt szinte csak ez mozgatja, az absztrakt világ akarva-akaratlan kitágul, és olyan érzelmi és hangulati elemek is szerepet kapnak, amelyek csak növelik a szemet elkápráztató igazmondás hitelét.
    A Bontakozó formákban (2004) és az Organikus formákban (kettő is van belőlük, mindkettő 2005-ben született) érhető tetten – bár didaktikusan nincs kimondva, csupán a szín- és formakáprázat telítettségében jelenik meg – a szülés, születés, növekedés organikus mértan ellenére is érzéki sugallatú misztériuma. Balogh itt eléggé elszakadt hajdani mesteréről – avval is, hogy nem öltötte magára a kivonulás, a megsebzettség utáni önfeladás maszkját –, mégis jó. S ahol Barcsay tisztaságeszményét, a kompozícióban is megnyilvánuló sugárzó erkölcsöt hangsúlyozza (Asszonyok – Hommage à Barcsay, 2003), ott ugyancsak erős.
    Egy festői korszak őszikéit látjuk, de nem a búcsúpillanatot. Ettől az érzéki táj- és testmotívumok megóvnak. Azonban az Együtt (2003) egymásba bújó alakpárja jelzi, egyre nagyobb szükség lesz a szövetségre.

Szakolczay Lajos