Szántai János

In flagranti

Kedvesem,
tetten értelek!
Szemedben őz fut:
rettenet.
Hogy tetten is,
megértelek.

S e szörnyeteg,
e tetten-őr
marcangolja
lelkedet,
mint Brueghelét
a connaisseur,

amint, akár egy
kis kerub,
a mosdókagylón
kuporogsz –
lerúgva gátlást,
rossz sarut –,

s pergetsz megannyi
gyöngyszemet –
mint füzérét
a tuareg:
a kagylómélyt
levizeled.

Ifjabb varjú

– Papának alkalmi, módosítva –

Valaki vár az ág hegyén:
az is lehet, hogy éppen én.
Hintál lassú méla lesben,
túladva már a létigén.

Elzúg a fenyves vontatottan.
Ó vérvihar!
Ó vércukor!
Csak látnám sorsom
nyomtatottban…

Pisa, por és hamu vagy mik
volnánk, üresen tátongó mozik.
A hely-szellem lustán be- s kizár:
lélek ide hálni-halni:
ó, nevermore,
ó, soha már!

Alattam múltam ultizik:
mostomról lerí, hogy veszít.
Hős kaján jövőm kibicel
(halotti mars szól), s köp szotyit.

De jaj, alant kileng az ág…
Lettem – ifjabb messi-ó! –,
sic, varjú a magosban,
ezeréves vén karón –
e sorskiáltó költemény
aligha-túl-a-közepén.