Egry Artúr

Honvágy

(Philadelphia, 2003)

A rám szusszanó éjszakában
Kietlen állt a néma környék,
A buszmegálló egymagában
Volt a nemlét és öröklét.

Havaktól piszkos szürke járdán
Várt két törött arcú asszony
Hajnali három felé, kábán,
Hogy egy buszt el ne szalasszon.

Hozzájuk léptem akkor csendben,
S a philadelphiai estben,
Hogy senkit meg ne riasszon,

Zavartan, lágyan szólt a hangom:
„Mondják, jön még busz ma este,
Amely hazavisz Budapestre?”

A gomb

Ha huzatba kell ma állnom,
összegombolod kabátom.
A posztó szárnyán friss tünet,
cérnából némi kis szünet.
Elfoszló, mint az a nemrég
még erős kötésű kellék,
megtartó, kettős kapcsolat,
mely hozzád fűzi sorsomat.
A cérna nem mindig erős,
tán nem a gomb a felelős.
Magamban sokszor gondolom:
kabátom újragombolom.

Procedúra

(1)
öltsd fel a hollófekete leplet
vedd magadra a gyász tompa színét
elvesztegettél megint egy percet
forgasd hát szádban az ima ízét
akár tenger keserű füvein
akár negyven napra a pusztán
etted mit tettek böjt ünnepein
eléd s ezeken éltél pusztán


(2)
koromtól vergődő sebesült lepkék
egódba villannak mint tompa szike
ülj tort minden egyes odalett percért
a bánat most az egyetlen jelige
akár a tenger keserű füvein
akár negyven napra ott kinn a pusztán
tisztulj meg magányodnak őrtüzein –
Istenre         számíthatsz pusztán