Közelítő

Muzsnay Ákos grafikái a győri Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtárban

    A győri tárlatnak két előzménye is volt: 2002-ben a budapesti Karinthy Szalonban, és 2003-ban ugyancsak a fővárosban, az Újlipótvárosi Galériában állította ki Muzsnay Ákos egyetlen téma köré szerveződött grafikáit. Mégis a győri bemutatkozás a legteljesebb. Hiszen a grafikus Közelítő című sorozatát, a megdöbbentő ceruzarajzokat három új – a korábbiakhoz képest más technikával készült – lappal (hidegtű, borzolás) kibővítette. A szenvedés-élmény újabb stációit tárja itt elénk: a Keresztút – tudjuk, bibliai ihletettségű – élményköréhez, drámájához az édesapja emlékének áldozó, 1956 tragédiáját igencsak fölidéző rézkarcok társultak. Mintegy az égi és a földi szenvedést az Ember szenvedésének láttatva.
    Képiségében kemény és keserű világ ez, mintha a kihűlt táj fölött (utolsó ceruzalapok) keselyűk köröznének, és a földet orrukkal vérebek szántanák. És megannyi kereszt, karó, földbe vert, ágaitól megfosztott fatörzs – a corpus már nincs sehol – emlékeztet a megtörténtre, a semmissé nem tehető gyalázatra. Természetesen ez csak a vég (és egyúttal – szerencsére – a megvilágosodás kezdete), s ameddig idáig eljut a grafikus, lapról lapra haladva kibontódik – némiképp az időrendet (a beteljesülést) követve – a Megfeszített egyetemes érvényű drámája, magában foglalva sorsunk: a heródesek által lekaszabolt szabadság tragédiáját is.
    Muzsnay Ákos valamennyire – főképp a sorozaton kívüli (ám gondolatiságában ahhoz erősen kötődő Hármaskép (2002) révén – betartja a hagyományos ikonográfia szabályait, de historikus Golgotája nem bibliai példatár. Jóllehet csupán a bal lator és jobb lator szerepeltetésével érvényes a Triptichon, és az irodalomban-művészetben számtalanszor ábrázolt Keresztút is csak a stációk szoros egymásutánjával teljes, de a művésznek van mersze eltérni a Biblia valóságától. Az ő közelítése legalább kétirányú: nem utolsósorban Tarkovszkij hitétől megittasulva – nem a hétköznapi vallásgyakorlásról van szó – egyre inkább érintkezik a szakralitással; ugyanakkor a megvesszőzött, földre kényszerített magyar októbert megszemélyesítve, akárha az a Koponyák Hegyének valóságos szenvedője volna, töviskoszorúval látja el, s ezáltal egy nép sorstragédiáját Jézus kereszthalálához közelíti. Persze mindez egy belső folyamat kiteljesítése, amelynek eredménye ott van a különböző, az áldozat igazságát hol a fényszerkezet megbontásával, hol a tüzes szög általi átlyuggatással láttató lapokon.
    Végső soron a stációk legdöbbenetesebb állomása, a kereszthalál – legalábbis ami a hagyományos ábrázolást illeti – hiányzik a Közelítő című sorozatból. A grafikákon csak a tragédia előkészítése – számtalan változatban – és a korpusz keresztről való levétele utáni megannyi fájdalmas történés kap hangsúlyt. Ám a Hármaskép három kartonja annál érzékletesebben – mi több, összetett módon: a figurák jelképszerű tágasságával – vetíti elénk a szent test ilyesfajta, a földi világból való kivonulását.
    Az arc nélküli, jobbra dőlt fej mérhetetlen fájdalmat kiáltó szája (I.) és az előrebukó, bebugyolált, sással vagy tövissel ékesített fő „bevégeztetett” pillanata (III.) a két végpont. S ami közte van – esetünkben a fókuszban (II.) –, az maga a tömörítés csodája. Nem tudhatni, hogy a balra néző, karok nélküli, e csonkaságában is megejtő corpus a kereszthalál mint az Igazságon beteljesedő végítélet törvényét visszhangozza-e, vagy testékkel a sziklát kettéhasítva épp a föltámadást készíti elő. Ez utóbbira nemcsak az alak helyzete utal, hanem a fényt szimbolizáló, egy-két világos felület is. Míg a triptichon két szélső lapján a lator kereszt felső „V”-jét a karok formázzák, addig a középső grafikán nincs szükség (vagy ha igen, csupán rejtve, a föltételezett sziklasírt kettéhasító, tömbök takarta mozdulatban) a felső végtagra.
    A corpus ilyesfajta – csupán az ábrázolás szerinti – leegyszerűsítésével, illetve eltüntetésével Muzsnay többször is él. Ennek eklatáns példája a sorozat 5. lapja, vagyis a fénykereszt-imitációra feszülő testet és az alsó rész fehéres kavicsait, fűszálait, kopárságát, balra az alak árnyékát és alul a forró tűvel átszúrt karton lyukainak szenvedés-jelképeit megérzékítő grafika. S a figuranélküliségre meg a sötét gomolygásba (szürke ceruza-háttérbe) beleszúró „szálakat”: a felső végükön világosodó karókat – akárha valamilyen kivégzőhelyre utaló tárgyakat – érzékeltető karton (II.). Szintén nincs alak a sorozatot kezdő ceruzarajzon (I. – 2002), amelynek motívumvilága és várfal-hangulata – noha azok vörös krétával készültek – a Tarkovszkij emlékét idéző grafikákhoz hasonlatos. Bár a háttérben templom vagy kastélytornyok sziluettjei, s a világosabb részekkel („fűszálszerkezet”) valamennyire oldódik a sötétszürke téglafal várat, várbörtönt szimbolizáló sorsszerűsége, a rések, repedések, (lő)lyukak valaminő fenyegetettségérzést sugallnak. Annál félelmetesebb ez a sugallat, hogy a szemet csaknem megnyugtatóan van grafikailag előadva a bezártság mint szép halál.
    Azon lehet meditálni, hogy Muzsnay a keresztút, Jézus megfeszíttetése vagy – az újabb rézkarcokon – a forradalom bukását saját testének tragédiájaként megszenvedő Apa ábrázolásakor miért nem nyúl a rút, a világ ocsmányságát a maga aljasságában megragadó eszközökhöz. Talán azért ódzkodik az ilyesféle harsányságtól, mert a reneszánsz mesterek grafikai fényhálóinak tisztelete – „a vonalszépségre törekvő dekorativitástól a plasztikusan ábrázolt testek térbeli kompozíciójáig” kínálkoznak a megjelenítés módozatai – arra késztette, hogy a sokszor frivolnak tetsző külső jegyek ellenében a hatásosabb – belülről átélt, sőt a bensőt föl is kavaró – drámai vonulatra koncentráljon. Szó se róla, a tüzes szöggel átütött, a perzselés nyomát is őrző kartonok és a fúrógéppel átlyuggatott, roncsolt nyomólemezek (November – Édesapám emlékére, 2004) fölmutatnak, nem is keveset, ebből a sokkhatásból, de nála mindez csak járulékos elem. A dráma – az emberben föloldhatatlan bűntudat – mélyebben van. A Lélekben.
    Az örökös, de sohasem elérhető megtisztuláshoz vittek közelebb a Tarkovszkij hitét, filozófiáját, világlátását – a törékeny emberben is fölfedezhető istenembert – grafikai látomássá emelő, korábbi vöröskréta-lapjai. S ugyanezt a kemény – ha rögösnek nem is mondható, de keserves – utat járja be a művész győri kollekciójában is. A Közelítő tavalyi és tavalyelőtti grafikái – döbbenetes sorozat – szépen egybesimultak. Muzsnayt kezdettől fogva – festményein, grafikáin, plakettjein is – a világ bántásainak kitett s benne a történelem fenyegetettségét fölöttébb érző és megszenvedő corpus viselkedése (győzedelem vagy elbukás) érdekli. Ezért alakjainak szinte nincs is arca, vagy ha igen, akkor az el van takarva. Testüket mindig háncsruha vagy köréjük csavart gyolcs fedi, s ezzel a „nyitott” ábrázolásmóddal azt is érzékelteti a művész, hogy nem tudhatni: a szenvedő a megfeszíttetés előtt van-e még, vagy már kikelt a sziklasírból.
    Tehát ha a Közelítőnek van is – jobbára a történetiség időrendjét követő – logikai láncolata, a grafikák sorozat-jellegükön kívül is vallanak. Jó párukat tekintve a remekmű szintjén. Ilyen lap a keresztet vivő Jézus – arcát egyik kezével eltakarja, hátában a kísérő katona – vonaglásában is fenséges vonulása (II.) és az alak rövidülésében a keresztre feszítés drámáját – a szép könyörtelenséget – ugyancsak elénk vetítő, átlós szerkezetű grafika (12.). És akkor hol van még a sötétszürke, gesztus ecsetnyomokkal élénkített arany felhőt dárdáikkal – fényfegyvereikkel? – átszúró, sásba, gyolcsba burkolózó férfiak hada (16.), és hol marad a sötétszürke grafit-égbe a horizonton fényt – halovány derengést – vivő Nap hihetetlenül finom, a füveknek és a köveknek ugyancsak megnyugvást hozó lélekrajza!
    A stációjárás a három rézkarcon (Őszi tavasz; Október; November – mind 2004) is folytatódik. Amikor Muzsnay Ákos ezekkel a megtört, árnyékuk tonnáit gyötrelemmel cipelő, a forradalom elbukásába szinte belerokkanó – ülő, lépdelő, magába roskadó – alakokkal az édesapjára emlékezik, a névtelen hősök előtt is fejet hajt. A hidegtű-borzolásoknak – az 1956-os forradalom modern Krisztus-képeinek ugyanaz az üzenete, mint eddigi munkáinak: ha bűntudattól gyötört lélekkel ama klasszikus corpus megigazulását követjük, közelebb jutunk nemcsak magunk, de az Ember igazságának eléréséhez is.

Szakolczay Lajos