Welleszné Sulyok Aranka
A rend malasztja
A megnyúlt templomtorony szélén, az ezüstgömbön
már hasalt a puha macska. Feketerésfényszem.
Nyávogással szaladt, mikor meghúzta a kötelet
a kigömbölyödött harang.
*
Véres volt az ösztön karma. Félbegörnyesztette testedet.
Bömbölni hagyta. Hadonássz csak!
Zajongj! Kelepelj!
Hadd hallja a világ, hogy kicsalt a tudat.
S már falja a részleteket benned,
falja a lelked, az anyag!
Ringott a holdcsapda. Ringatott az egek kékpehely karja.
Hullt a csend. A halhatatlant altatgatta.
S kopogott, ácsolta a keresztet
a rend malasztja.
*
Fut a vonat… Megérkezem.
Ropog talpam alatt az avar.
Keresem a felfegyverkezett fényeket,
amik elindultak, akkor, tavasszal,
s nyárból szabadulva tovább vadultak.
Kereslek. Ott, hol fehérbe szelídültek már a sugarak.
De csak bámulnak rám az egek, mik elfeledték
a hegyközökbe hordott szavakat.
Beülök a rejtekmélybe.
Alattam tükörcsapda.
Szalad. Szikrát gyűjt a Szinva haragja.
Mosdik benne a rőt őszzuhatag.
Magának szépül.
S fehérsápadt arcát odatartva, ezüstarany gyöngy szakad.
Sugdolóznak a fák. Felkapdossák.
Fűzik a ragyogást a levelekre.
Elkönyörgöm hát az ágtól a szelet és álomszépre sírom benne,
neked, magam.
Vágtat a perc. Foglya lesz a Holdnak.
S a magára hagyottban, föld-fekete körökben pörögnek
a fehér holtak.
Fülel a világ. Nyikorgó résen néz be.
Csikorgó kerekek, cérnavég, s mint százezernyi gyárkémény
tornyosul, szúr a végtelenbe a csend,
mikor
az ezüstgömbön
megjelensz.
Jössz!
Jössz ezredeket bebarangoltan.
Ropogós fehér az inged.
Öltözz! Öltözz gyorsan! – kiáltanék.
Szedegetem eszelősen az elhullajtott jajokat.
Bújtatja már a sírást,
gömbölyödik a harang!
Titokbűnbe szelídülve nyújtózkodik.
Puha macska. Fekete. Vad!
Fuss! Szaladj!
Fel ne ismerjen a bánat!
Fel ne ismerd magad!
- - - - - - - ----
- - - - - - - - - - - - - -----
- - - -