Univerzumot tápláló csontok

Dylan Thomas világa

    Csak egy-két szempon tból vizsgálnám Dylan Thomas költői univerzumát, de úgy érzem, tán mint két kötetének fordítója (A csontnak partjain, versek, ill. A Szerelem Térképe, mágikus novellái), közel kerülve a sokszor eddig le sem fordított szövegekhez, talán új nézőpontokból.
    Egyik első rádöbbenésem Dylan Thomasra az És nem vesz rajtuk erőt a halál című verse volt (ez le volt fordítva, de ennek is van egy másik, tizenkilenc éves korában írt változata).
    Kálnoky László csodás fordításában így szól a klasszikussá vált variáns eleje:

„És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak,
Míg csontvázuk letisztogatva korhad.
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen.”

    S a vers világhírű vége, a holtakról:

„Bár nincs eszük s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem…”

    A Holdban lakó holtak, illetve a Nap felé szálló csontok képe kezdettől nagyon meghökkentett és máig izgat eredetük. The Celtic Myths and Legends (Kelta mítoszok és legendák) című könyvben némi utalást találtam erre: „A hajó szimbóluma, összekötve a Nap-emblémával nagyon ősi és nagyon gyakori jelenség az egyiptomi sírművészetben. Ez Ra kultuszával függ össze és i. e. 4000 körül alakult ki. (…) Ezt a hajót Nap-hajónak hívták. A Nap-Isten ebben teljesítette feladatait, például a Másvilág partjára vitte az üdvözült holtak lelkeit.”
    A keltákról szóló könyv hozzáteszi az írországi Newgrange-ről, a szent temetői halomról: „Ha ezek a figurák halottakat ábrázolnak, nyilvánvalóvá válik előttünk az ún. »Kelta« halhatatlanság-kultusz.”
    Az ábrázolások pedig szinte egybeeső Nap-hajó képet mutatnak (a görögöknél Kharon ladikja, a magyar sajka szóból van a sellye szó, ami koporsót jelent…).
    Visszatérve a vers elejére, az ottani talányokra, azon lehet eltöprengeni, a pőre holtak miért is lesznek lakói a Holdnak: először is a Hold élettelen, a szó állítólag a „holt” szavunkkal is rokon (Cseh Károly költőtársam szóbeli közlése), s az ár-apály jelenség miatt mindig is a mulandósággal függött össze, sőt, az ezüst szín is földöntúliságot fejezi ki.
    Persze, újravizsgálván az eredeti szöveget, ott még absztraktabb képet kapunk. Szó szerinti fordításban: „A holtak meztelenül egyek lesznek / a szélben és a nyugati holdban élő emberrel…”
    Az egyes szám nagyon furcsa és misztikus…
    A „nyugati” jelző is fontos – a „nyugat”, tudjuk Joyce-tól, Yeatstől, a keltáknál a halál helye.
    A „szélben” lakás pedig arra utal, hogy a tündérek laknak a szélben.
    Újabb meglepetés a vers ötödik sorában ér bennünket: csillagok gyúlnak ki a holtak végtagjain („könyökön s lábfejen”).
    Ez talán egy Mindenség-Ember/Ádam-Kadmosz képéből alakulhatott ki, amely mögött ott a csillagkép. Vagy tán a Sarkcsillagra utal…
    Az általam Londonban „talált”, „felfedezett” kamaszkori, ún. Jegyzetfüzet-versei (Notebook Poems) sok-sok hasonló meglepetéssel szolgáltak. (Ezeket érthetetlen módon a költő „eladta”, de nem adta ki, avagy ebből dolgozta ki ún. „érett” verseit. Nem tudom, jól tette-e, ha megnézzük e verseket, melyek közül még mindig nincs mind lefordítva.)
    „Ím: univerzumot táplálnak csontjaim” – írja tizenkilenc évesen, 1933-ban. (A Nap kigyújtja a reggelt).
    Vagy ugyanitt: „Bordák alatt vitorláz a Hold s a Nap.”
    A Nap az aggyal érintkezik, a Hold költi a holtakat (Jézus helyett? Metonímia ez? Vagy megint a „kelta”, ősi halotti kultusz holdbéli jele?)
    A csontok és a Nap, a Nap és az agy érintkezése már mutat valamit, amit úgyszintén világlátása kettős tartóoszlopának látok, általában véve is. Nem véletlen hogy Dylan-kötetem címe is A csontnak partjain…
    Ez a Toronyban fül fülel (Ears in the Turrets Hear) című versben szerepel: „E kis sziget mögött / hús hajszál-tengerén / s a csontnak partjain / egy föld…”
    Vagyis látható, három-négy példából is, mindenütt a Hús, a Csont (a Vér) motívumait köti össze a part, a tenger, a Nap, a Hold motívumaival.
    Előrebocsátom, mindenütt, prózájában is ezt fogjuk tapasztalni.
    Így hát költészetét nevezhetnők BIOKOZMIKUSnak.
    Tehát felrajzolhatnánk a hús és a tenger koordinátáin… Kozmikus – Biologikus.
    Ennek még egyedibb variációi, rétegei is lesznek.
    Az eredetiben egyébként e hely így szól: „Beyond this island / By a thin sea of flesh / And a bone coast, / The land…”
    Egyébként a csont mellett a part, sziget, tenger képzet újra a Hajó motívumot idézi föl.
    Ennek a párhuzamnak iskolapéldája a „már” húszéves korában született (egyébként díjnyertes) verse, ahol ezt a párhuzamot szinte tanítandóan végigviszi: „Erő, mely zöld kanócon hajt virágot, / Kihajtja zöld időm, mi fát ma robbant, / Holnapra rám ront…”
    S különösen: „S nem mondhatom a szélnek, az idő hogyan / ketyegte fel a mennyet a csillagok köré.”
    Mintha ez utóbbi is kifejezné a halottak már említett csillag-, Nap-, illetve Hold-utazását (persze a sajátos dylani nyelvújítással, amit igyekeztem megőrizni a fordításban: a „ketyegte” itt tárgyas, valamit ketyegett fel, a dylani újsütetű mondattan egyik esetéről van szó).
    Az eredetiben: „And I am dumb to tell the weather’s wind / How time has ticked a heaven round the stars.”
    Utánagondolva, ráadásul, a weather’s wind mintegy a forgószelet, a változékony mulandóságot megint kozmikusan vetíti ki képzeletünk vásznára.
    A „zöld kanóc”, eredetiben „green fuse”, is nagyon fontos és megőrzendő a fordításban, hisz a természet mélyén lapuló „kigyújtó” erőt fejezi ki, dylani „erősáramú” szókapcsolattal.
    Tán mondhatni, a korabeli tudományfejlődés, kozmosz felé fordulás is nagyon hathatott Dylanre. Valahol olvastam, hogy úgy ötven tudományból, illetve áltudományból vette szókincsét. Persze Freud és a szürrealizmus kortársi hatását mindenképp meg kell említenünk. Ez utóbbiak csimborasszója a szintén a biológiai misztikumot kifejező, szintén a már tizenkilenc éves korában írt híres verse, a Fény tör, hol nap se süt című.
    Persze ez már keményen szürrealista szöveg, nem véletlen, hogy éppen Weöres Sándor fordítása: „A gyertya comb közén / Ifjú magot hevít s vént eltüzel, / Hol mag se kel, / Ember-gyümölcs csillagokban feszül, / Fénylő füge, / Hol nincs viasz, kinéz a gyertyabél.”
    A gyertya a comb közén – freudi kép a falloszra (égő gyertya Freudnál).
    A „mag” (seed) szó kozmikus használatával – más költőkkel összevetve – leggyakrabban nála találkoztam. S ez átvezet egy másik meglátásomhoz.
    Dylan Thomas nemcsak hogy biokozmikus költő, de ezen belül van egy még sajátosabb területe, amiben szinte egyedülálló, s amit úgy neveznék – Méhen Belüli Líra.
    Kevés költőnek volt ilyen érzékenysége a női biologikumhoz (egyáltalán a biologikumhoz), melynek szinte misztikus megszállottja.
    A hús, a nemzés misztikáját szólaltatja meg a tizenkilenc éves korában írt versének már első két beköszönő sorában is: „Míg húsom nem kopogtatott, belépve / s nedves kéz méh falán nem zörgetett…”
    Nem a sors kopog itt, mint Beethovennél, hanem a fogantatás!
    Az egész világmindenség ott van a nő testében (l. csont-univerzum). Erre nálunk példa – és a fordító segítsége Dylan Thomashoz csakis József Attila Ódája lehetett.
    Szinte az egész organizmus megzenésítése például e rész Dylannél: „Torkom tudott szomjat, míg bőrnek-érnek / vad rendszere, miként a kút, / hol szó és víz keveredések, / nyüzsög, míg lesz vér sejtje rút, – / Szerelmet szív gyomor az éhet / Tudta, s férget bél-alagút.”
    Hát nem hasonlít ez szinte szó szerint az Ódára?… „Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!”
    A test, a női méh röntgenszerű átvilágítása, a kút-képzet, a vér rózsabokrainak József Attila-i megéneklése rokona a Dylan Thomas-inak, valamint a lét és a lényeg József Attilánál hasonlít a dylani hús és szellem kettősségének filozófikumához.
    A méhen belüliség másik nagy verse Dylannél az eleddig le sem fordított, újra csak tizenkilenc eves korában írt költeménye, az Első szerelmi láztól a ragályig kezdetű (tán nem is véletlen, hogy épp egy érzékeny kamaszt foglalkoztat ez annyira?!). „Első szerelmi láztól a ragályig / a lágy perctől a méh odvas pillanatáig.”
    Az Óda és eme versek egyaránt 1933-ban születtek, hisz az említett röntgenszerűség, biologizálás tán divatban volt a harmincas években, a freudizmus úgyszintén. Csak Thomas Mann József Attila Ódájára ható „röntgenképére” hadd utaljak.
    Szinte a petesejt (költőien „szilva”) átpoétizálását látjuk eme vers ilyen soraiban: „szilva mit anyám vetett, lassan megérett / A fiú kit sötétség verméből partra dobott…
    Drámai és sötét, misztikus képek ezek szülésről…
    Mint ahogy Dylan az erotika nagy költője is. Így folytatódnak a sorok: „izmos lett, rostosodott, értője már comb-üvöltésnek / s egy hangnak, mely mint az éhség szava, / viszketett már a szél s a Nap zajában.”
    Elementáris robbanás az erotika leírása nála, nem külső, hanem kozmikus és „üvöltő”.
    Ezért vezetném be harmadik leírásként világára a kozmoerotikus jelzőt.
    Az 1–2. versszak fogantatás-képétől a szülésen át, a méh gyereken maradó fátyolának finomságán át a Napig és Holdig kapjuk meg Dylan csodás méhen belüli és kisded korabeli látomás-sorát.
    Ezért, ha látomásos prózájában egy tenger alatti barlangról olvasunk, lehetetlen nem a magzatvízbeli létre gondolni.
    Például íme egy prózarészlet: „Most a tenger-alatti hűvösség érzete ötlött föl benne. Most, ezen a nyári napon, nem sokkal dél után arra vágyott ismét, hogy a víz teljesen záruljon be körülötte, hogy a víz fölött ne is legyen sziget, csak alatta egy zöld térség, mely egy szédítő barlangba bámul. Emlékeiből most hűvös szavak bukkantak föl, és hirtelen egy verssort költött a tó alatt termő olajfáról. De az olajfa a szavak fája volt, és a tó egy másik szóval csendült össze.” (Dylan Thomas: A látogató. In: Dylan Thomas: A Szerelem Térképe. Tíz mágikus elbeszélés. ford. Erdődi Gábor, 39. old.)
    Visszatérve az Első szerelmi láztól… kezdetű vershez, még kiemelném, hogy az ivarsejteket aligha láttatták így versben: „Sárga volt a szaporító homok.”
    Csodálatosnál csodálatosabb sorok végig. Az egyik legszebb: „Létemet áradó tej keresztelte meg.” („Öntudatlan örökkévalóság” van e sorban is!) És kimondható: direkt vallásosság helyett a szakrális jelleg, a szakralitás, az élet áldottsága sugárzik itt, mint híres rádiójátékából, A mi erdőnk aljából (Under Milk Wood, Tejes /?/ erdő).
    Idézhetnénk azonban az egész verset, itt csak néhány csodáját tudtuk fölvillantani.
    S hogy mindez a biologikum és misztika mire szolgál nála, többször is paradoxonnal fogalmazta meg. Mint például Az idő naptára függ az agy falán című vers végén: „Idő szava csügg csont minden fejezetén / Idő magva búvik ágyék ölén / S míg Napvilág, az élet-szemeknek csírázni kell / Mert szól újra meg újra az ige: / Emberé legyen az Idő.” (1933, ford. Erdődi G.)
    Az életmű végén megfogalmazott mottójában szintén az Ember áll a középpontban: „These poems, with all their crudities, / doubts and confusions, / are written / for the love of Man and in praise of God.” „E versek minden érdességükkel, kételyükkel, / és homályosságukkal együtt is / az Ember Szeretetére és Isten Dicsőségére íródtak.”

Erdődi Gábor