Mécs Károly

színész (Budapest, 1936. január 10.)

    Az elmúlt hetven év? – Villámtréfa.
    Tulajdonképpen egy árva szót sem szólhatok, mert ennél mozgalmasabb élete nemigen volt embernek – és nemcsak nekem, hanem egyáltalában, a kortársaimnak. Ez alatt a hetven év alatt volt egy világháború, egy forradalom és egy rendszerváltozás. Ennél többet a tizenkilencedik századiak sem éltek át. Az, hogy nálunk ebből a lassú konszolidációból a későbbiek folytán milyen út vezet a csúcsra, azt én innen alulról még nem látom, de reménykedem.
    Emberi pályám volt. Éppúgy jártam iskolába, mint minden gyerek. Kínnal, de felvettek a főiskolára. Elvégeztem. Sok mindent csináltam, műfajok széles skáláján, a szinkrontól a rádión keresztül, a televízión át a filmig. Játszottam németül, magyarul, filmeztem még franciául is. Tehát a régi szűk lehetőségeken belül faltól falig mozogtam, amit lehetett, megragadtam és csináltam. Természetesen elsősorban a színház a szenvedélyem, és azt hiszem, mindenki számára, ki színész, ez az első számú örömforrás. A többi lehet jó, kedves emlék, jó rá később visszaemlékezni, visszanézni. A forgatások és azok a munkák, amelyek majdhogynem személytelenül zajlanak, a színész számára nem nyomnak akkora súlyt a latba, vagy ha igen, akkor is igen-igen keveset. De az élet megköveteli a magáét, és pénzt is kell keresni. Boldogan örömszínházat játszani a semmiért… Sokkal több nem történt az életemben.

    Nagyon szerettem volna építészmérnök meg orvos lenni, de mindez fizikai és matematikai tudatlanságomon meg is bukott. Lettem egy olyan szakma képviselője, amelyben az ember mindenhez ért és semmihez sem. A színész olyan, aki mindenben jártas. Ha esztergálni kell, esztergál, ha golfozni kell, golfozik, ha lovagolni kell, lovagol. Amikor kell, szöveget mond, ha kell, énekel, táncol. A színpadi játéknál néha van olyan pillanat, amikor azt mondhatjuk, valamennyire már tudom, de ezt csak addig mondjuk, amíg nem jön egy újabb premier. Akkor megint úgy állunk a szövegkönyv fölött, mint egy kezdő, és újra fel kell építeni magunkat. S amíg a színész az első képzetet, amely a szerep elolvasása után álmaiban megjelent, nem tudja megvalósítani, addig a kínok kínját állja ki. Utána könnyebb, és akkor jön csak a dolog szépsége, amikor már játszani is lehet.

    Elsősorban egészséget kívánok, mind magamnak, mind kortársaimnak, mert ez a legfontosabb. Aki viszonylag egyben van, fizikailag és szellemileg is tudja hozni a formáját, az boldog és elégedett lehet. A baj mindig ott kezdődik, amikor valami hiányzik, majd egyre több hiányzik, és a végén már semmi sem hiányzik. Ez a dolgok rendje. Ez ellen kár protestálni, csak bízni lehet abban, hogy a fizikum kitart, a szellemi energiák még úgy-ahogy működnek, de azt hiszem, hetvenévesen még nem kell lemondani semmiről. Amikor az ember huszonéves korából nézi a hetvenet, azt mondja: „Te jó Isten, hetven év, micsoda hatalmas kor” – aztán meg észre sem veszi az idő múlását. Mintha egy pillanat alatt eltelt volna az a bizonyos ötven év, ami a húsz és a hetven között van. Tényleg gazdag volt eseményekben, kínlódásokban, azt hiszem, ez a lényeg, és furcsán hangzik a számból, mert valahogy nem érzem, de ezt kéne örökül hagynunk. Hogy az emberek próbáljanak továbbra is örülni az életnek, boldognak lenni akkor, amikor fölkelnek és süt a nap; és örüljenek a naplementének, örüljenek egy jó színháznak, jó könyvnek, vegyék a könyvet és olvassanak, higgyék el, nem lesz a kárukra. Sokkal kevesebb televíziót és sokkal több irodalmat kívánok az utódoknak!






Lejegyezte Solymosy Zsuzsanna