Horváth Dezső

író, újságíró (Nemesszalók, 1936. január 14.)

    Hetykén mondja a magamfajta szegény ember, csak az első hetven év a nehéz. A másodikat majd meglátjuk.
    Áhítattal néztem gyerekkoromban az öregeket. Ötven év? Hatvan? Hetven? Ha én azt megérhetném! Visszafelé nézve pedig? Mintha madár röppent volna el az ablak előtt. Ezt összeszedni hetven sorban? Minden évre egy sor? Mit is mondott Madách Tragédiája? „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy…” Nagy baj persze nincsen, kötetszámra ezt írom.
    Azokat kellene sorba rendeznem, akiknek hálával tartozom. Mert jót tettek velem, vagy mert nagyot ártottak. A disznóságban is van tanulság. Öten voltunk testvérek, átokszegénységben. Édesanyánk emlékéé a sor legeleje. Világra hozni bennünket és a semmiből fölnevelni – hej, de kevesen tudnák ma utána csinálni! Ha akkor már lett volna tabletta, én se lennék. Élt hatvannégy évet. Mire megpihenhetett volna, el kellett mennie. Mintha a tisztességes halálra is tanítani akart volna. Ami bennem jó – ha van egyáltalán valami –, soha meg nem köszönhetem.
    Úgy tudom, január 13-án, mindjárt hétfőn botlott belém először a világ, 1936-ban, Nemesszalókon, a piros ajtó mögött, de az anyakönyvben 14-e áll. Azért talán, hogy ne üldözzön a szerencsétlen szám? Vagy apám, útközben, kötelességből is, betért a kocsmába? Óvodánk csak nyáron volt, és én nagyon szerettem óvodás lenni. Hatalmas szerepemre ma is emlékszem, el is tudom mondani: „Leveszem a kalapom, adjon Isten jó napot!” Ehhez persze előtte föl kellett tennem. A fülem tartotta meg, akkora volt. Tündéri óvónőnk, Piroska néni. Tanítóink sora következne. A lényeg: a fölsőben is tanítóink voltak, és emberséget is tanítottak magántanmenet szerint. Magyarpolányban is, mert a hetedik osztály közepén odaköltöztünk.
    És a sümegi gimnázium? Kiss Károly Ernő nevét muszáj leírnom. Dzsaninak hívtuk. Második osztálytól magyart tanított. Ő vette észre, hogy fogalmazásaim olyan „dezsősek”. Negyedikben pedig, az írásbeli előtt, próbadolgozatot írtunk. Minden oszlop más címet kapott. Titkos cetli jött, kérdés volt rajta. Ráírtam egy mondatot, és mehetett vissza. Puskázásban verhetetlenek voltunk akkor már, négy kemény esztendőben edzettünk rá. Az az egy mondat ugyanúgy benne lett a másik dolgozatban, és, mit ád Isten, javításkor alá volt húzva pirossal. Se több, se kevesebb, csak az az egy. És a margóra kiírva: „Ezt a Dezső írta.” Ketten voltunk se holtak, se elevenek. Meg is kérdeztem:
    – Ezt honnan lehet tudni?
    – Ha szükséged lesz rá, majd megtudod.
    Azóta sejtem, mi a stílus. És minden könyvem hátlapjára fölírom: „Adassék tisztelet magyartanárának, Kiss Károly Ernőnek.” Ha vele nem hoz össze a sors, nem lettem volna bölcsész. És nem is jöttem volna Szegedre.
    Kétszer környékezett kicsapatás a gimnáziumból, egyszer zártak be a katonaságnál, és kétszer álltam közel a másodikhoz. Ötvenhat miatt hajszál választott el az egyetemről való kitiltástól is, és hogy teljes legyen a lista, végzésünk után még elmentünk a Hanságot lecsapolni. Onnan is ki akart csapatni bennünket az országos KISZ-főnök. Miközben fejünkre olvasták az ítéletet, harsogta a hangszóró, hogy a mi „brigádunk” lett az első az aznapi munkaversenyben. Az elsőt mégse rúghatják ki. Hét évtized legkeményebb önkritikájával sem érezhetem, hogy akármelyikre is rászolgáltam volna. Aki az egyetemi fegyelmi határozatot dékánként aláírta, annál írtam a szakdolgozatom nyelvészetből. Ennyit mondott csak: „Vonja le belőle a szükséges következtetéseket!” Le is vontam: főnök soha nem leszek. Nehogy velem is aláírassák mások hülyeségeit.
    Ötvenhat hozta úgy, hogy a mi évfolyamunkról középiskolába főképp azok mehettek tanítani, akik külön megszolgálták. Engem Pusztamérgesre helyeztek, általános iskolába. Eddigi életem leghasznosabb másfél évének tartom ma is, amit ott töltöttem. Más rendes ember napi nyolc órát dolgozott, én csak utazással eltöltöttem hatot. Könyvtáros lettem utána majdnem egy évig Hódmezővásárhelyen, a megyei könyvtárban. Akkor alakult meg a Csongrád Megyei Népművelési Tanácsadó, kilenc dolgos esztendőm maradt benne. Két termetes pofont ott is kaptam, pedig nekem egy is holtomig fáj.
    Újságíró soha nem akartam lenni. Nálunk, otthon, csak az ügyvédre mondták, hogy pénzért hazudik. Időközben bővültek ismereteim: az újságíró is ezt teszi. A két pofon együttes lökése, bezupáltam mégis. Nem mondhatom, hogy nehéz volt tisztességesnek maradnom, mert számomra ez az egyetlen út volt, és ez maradt. Kilométerekkel mérhetem a még most is gyarapodó hasábjaimat, de nem hiszem, hogy egyetlen mondatomat is át kellene föstenem. Hős vértől pirosult besúgók viszont vizslatva követtek.
    Amikor megvettük a számítógépet, elhatároztam, kiírom belőle az ábécét. Naponta megnézem, még van benne. Tizenhárom kötetem jelent meg mostanáig, de ha pénzzel győzném, öt percen belül másik ötöt melléjük tennék.
    Erre is jó lesz a második hetven. Istenem, de sokszor elmehettem volna a föld alá! Bodosi Mihály kiigazította a sajtóhibát a Teremtés Nagykönyvében, holtig tartó halasztást adva. Az is hétfőre esett. Mind a két kezét áldja meg az Isten, mind a két kezével! Ámen.