Szerencsésnek mondhatom magam. Túléltem a második világháborút és a történelem több, engem is fenyegető örvényét. Szüleim magas kort érhettek meg, megadatott nekik, hogy élvezzék unokáikat.
Az ő irodalmi, művészeti érdeklődésüknek szerepe volt pályaválasztásomban. Családunknak jó barátja volt Somlay Artúr, a század egyik legizgalmasabb színésze, akinek vonzásába kerülve nyolcéves koromtól a színház volt életem középpontjában. Átestem én is a „a papírszínházi” perióduson, kartonra rajzolt és kivágott figurákkal saját „darabjaimat”, majd a János vitézt adtam elő, amelynek minden szerepét én „adtam” és mozgattam (kivéve Iluskát).
Aztán barátaimmal házi előadásokat és versmondóműsorokat rendeztünk, majd lelkes diákszínjátszók lettünk az Evangélikus, a Berzsenyi, majd a Madách gimnáziumban.
Legfelejthetetlenebb, örökre meghatározó élményem a Madách gimnáziumi Bánk bán és különösen Az ember tragédiája teljes szövegű diákelőadása, ez utóbbit a Zeneakadémia kistermében mutattuk be 1954. április 3-án. (Akkor a Tragédia már öt éve nem szerepelhetett színházaink műsorán.) Ennek az előadásnak a létrejötte és jó fogadtatása meghatározta többünk életét.
Ekkoriban színész is, rendező is szerettem volna lenni, de Básti Lajos bölcsen „eltanácsolt” a színészfelvételin. Mivel még két évig nem indult rendező szak, dolgoztam és bekéredzkedtem próbákra, így jártam be rendszeresen Nádasdy Kálmán operai és Apáthi Imre Ifjúsági (ma: Thália) színházi próbáira.
„Volontőr” asszisztens lettem rádiószínházi produkciókban, nagyon sok kiváló rendezőt figyelhettem munka közben.
1956-ban felvettek színházrendezőnek a főiskolára.
Tanáraim közül Nádasdy Kálmán, Gyárfás Miklós és osztályfőnökünk, Marton Endre, Major Tamás, Gáti József óráin tanultam legtöbbet.
De a legtöbbet a színházi asszisztens feladatok alkalmával tanultam: Nádasdy (Trisztán és Izolda), Major, Marton, Várkonyi Zoltán és Ádám Ottó mellett.
Még a rádiós években ismertem meg Somló Istvánt, a régi Vígszínház és az akkori Nemzeti kitűnő színészét, aki remek külföldi színházi könyveket adott kölcsön nekem.1956-tól tervezni kezdtük olyan színházi antológiák szerkesztését, amelyek kiegészítenék az akkor meglehetősen egyoldalú, a szovjet színházat is meghamisított interpretációban népszerűsítő magyar szakirodalmat, a XX. századi európai színház bemutatásával dokumentumokkal.
Két antológiánk jelent meg, egyet pedig később egyedül szerkesztettem, elég sok tiltó cenzor gáncsoskodásával birkózva (Színészek, szerepek [1959], Színészek, rendezők [1964], A színház ma [1970] – a Gondolat Kiadónál).
A főiskola után – negyedéves vizsgarendezésem Plautus komédiája, A hetvenkedő katona volt – az akkori szokásoknak megfelelően „vidékre”, Debrecenbe kerültem. Itt ismerkedtem meg a különleges színházi emberrel és igazgatóval: Szendrő Józseffel, aki által „béavattatám” a színházcsinálás gyakorlatának rejtélyeibe és veszedelmeibe is. (A helyi politikai támadások Szendrőre irányuló sortüze következtében őt egy év múlva igazságtalanul leváltották.)
A színház vezetését a helyi tanács előadójára bízták, de nagy szerencsémre Vámos Lászlót kérték fel mellé művészeti tanácsadónak. Neki köszönhetem, hogy a Nebáncsvirág című operettel kezdés után már az első évadban megrendezhettem a Vízkeresztet, és a Salemi boszorkányokat. Az elkövetkező négy évben ezeket többek között a III. Richard, az Ahogy teszik, a Kaukázusi krétakör és a Szecsuáni jólélek, a Peer Gynt, a Bánk bán, az Uri muri és talán akkori legkedvesebb előadásom, a Sirály követte.
Vendégrendeztem a Nemzetiben, a Madáchban, ahová 1966-ban szerződtettek.
Pályám negyven évéből 22 évadot töltöttem a Madáchban, Debrecenben három ízben is dolgoztam, rendezőként (1961–1966), főrendezőként és igazgatóként (két évig másodállásban: 1979–1980, majd 1993–2001-ig) – összesen 16 évadon át, Pécsett pedig négy és fél évig vezettem a színházat (1988–1993).
Pályám során remekművekkel, klasszikus és modern szerzők nagyszerű darabjaival és jó néhány, kedvem ellenére rám osztott művel is találkoztam.
Munkáim közül (a már említetteken kívül) a Tragédia három: Madách színházi, pécsi és különösen a debreceni előadása, a Szentivánéji álom és a Szeget szeggel pécsi előadásai, a Peer Gynt és a Hedda Gabler két-két színházbeli változata, Tolsztoj tragédiája, Az élő holttest, Szakonyi Károly adaptációiban színre vitt orosz „tetralógiánk”, a Holt lelkek, az Apák és fiúk, a Félkegyelmű és a Bűn és bűnhődés Gogol, Turgenyev és Dosztojevszkij regényei nyomán, Arthur Miller darabjai, a Nem félünk a farkastól két színházbeli változata és Szabó Magda több drámája közül a Régimódi történet színrevitele adta a legtöbb örömet.
Számos tévéjáték-rendezésem közül az Osztrovszkij-komédiák, Lengyel Menyhért vígjátéka, A waterloo-i csata, Illés Endre magyar írókat dramatizált részletekkel bemutató Krétarajz sorozata, a rádiórendezések közül többek között Ingmar Bergman A város című drámája áll ma is a legközelebb hozzám.
1966-ban kezdhettem el tanítani a főiskolán, Nádasdy Kálmán tanársegédeként, ma az egyetem tanára vagyok.
Tanítottam rendezést, dramaturgiát, színháztörténetet és majd harminc éve a XX. század rendezői stílusai-irányzatai című tárgyat.
Pályám meghatározó része lett, első 1958-as varsói utamtól kezdve, majd a vasfüggönyön túlra is kijutva a nemzetközi színházi élet megismerése, a „továbbtanulás”.
Ezért kezdtem el dolgozni 1963-tól a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) magyar központjában, amelynek 1981-től 2001-ig vezetője és a nemzetközi vezetőség tagja voltam. Igyekeztem az akkori bonyolult politikai helyzetekben a hídverők között a magunk módján minél szélesebb hidakat verni a politika által emelt kulturális vasfüggöny két oldala között. Igyekeztem bővíteni a magyar és a világszínház kapcsolatait.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy érzem, akadnak mai mércémmel is vállalható rendezéseim mindhárom színházban és másutt is, és pályám során megadatott, hogy sok-sok különleges színésszel és rendezővel találkozhattam. Nagy ajándék, hogy legtöbbjükkel fiatalkoromtól mindvégig élvezettel tudtam együtt dolgozni, és rengeteget tanultam is tőlük.
Szerencsés vagyok azért is, mert az évek során az ITI-ben és a könyveink előkészítése kapcsán több nagy külföldi színésszel és rendezővel ismerkedhettem meg, és ezek a kapcsolatok évtizedeken át tartottak.
Pályám kivételes ajándékának tartom legérdekesebb találkozásaimat mindazokkal, akikkel együtt élhettem akár a diák-, akár a valódi színházi életben: mestereimmel, jó kollégáimmal és barátaimmal.
Szerencsés vagyok, mert, mint Peer Gyntről elmondják: „nők álltak védőn mögötte” , mögöttem is ott állt anyám és nővérem, és állnak ma is feleségem, Ágnes és két leányom, Dorottya és Fruzsina.
