A magyar költők közül még a huszadik században is csak elvétve értek meg néhányan magas életkort. A korábbi századokban pedig fehér hollónak számított az olyan idős költő, mint a 75 évet megért Gyöngyösi István. S azon se ütődött meg senki, hogy Arany János élete hatvanhatodik évében valóban eltávozott, mint megérezte. Janus Pannoniustól József Attiláig, s rajtuk túl Ratkó Józsefig, s még tovább Baka Istvánig, másokig folytatódik a sor. Mégis, úgy tartja az irodalomtörténet, s úgy érezzük régi és újabb olvasók, hogy ezek az idő előtt lezárult költői pályák a megszerkesztett befejezettség, a teljesség élményét nyújtják. Mindegyikük megvalósította a maga világán belül a lehetséges költői egésznek egy-egy változatát.
A hatvanas évek derekán, versolvasó, irodalmárnak készülő fiatalként találkoztam Ratkó József verseivel. Életkora szerint édesbátyám lehetett volna, s a fél évtized korkülönbség azt jelentette, hogy ő már a világháborút is gondolkodó gyerekként élte meg, s mindig volt öt-hat évnyi előnye tapasztalásban, tudásban.
Minden pályakezdést igyekeztem akkortájt nyomon követni, minden első-második kötetet áttanulmányozni, s akik verseszményeimhez, a klasszikus és utolérhetetlen József Attilához és a klasszikus, de akkor kortárs Illyés Gyulához, Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz hasonlítottak, akik szintén eszményüknek tekintették őket is, azokat különösen megszerettem. Így volt ez Ratkó Józseffel is, akinek második kötetéről már lelkes kritikát is írhattam. Később láttam át, hogy lelkesedésem elsősorban az iránynak szólt, maradandó értékű inkább a harmadik, a negyedik kötet lett.
Akinek a munkáit kedveli az ember, azt szeretné személyesen is megismerni. Idővel erre is sor kerülhetett. 1972-ben indult az olvasótábori mozgalom, akkor még egyetlen táborral Felsőtárkányban, ahol hatvani általános iskolások gyűltek össze. Öten voltunk irodalmárok, közöttünk Ratkó József korban s rangban is a legidősebb. Mi magunk is tanulgattuk a lehetséges teendőket, módszereket, ő rögtön feltalálta magát. Otthon volt az első naptól kezdve, amikor a hatvani vasútállomáson találkoztunk, s a csatlakozásra várva megismerkedtünk, beszélgettünk heten-nyolcan, a tábor leendő vezetői. A személyiség varázsa már akkor elbűvölt, s még inkább így volt ez később. Ő volt vitathatatlanul a tábor vezéregyénisége, de nem a magával hozott tekintély okán, hiszen azt inkább csak mi, író- és tanártársai ismertük, hanem mert abban a tíz napban talán kivétel nélkül mindenkit magával ragadott. Olyan volt, amiként egy négysorosában megfogalmazta: „Mindenhez van jogom, / hát játszom. / Föntről gyereknek, lentről / embernek látszom.” S aki gyerek is, meg ember is, azt nem lehet nem szeretni. Olyan volt számára a közösség, mint halnak a víz, madárnak a levegőég. Ez volt az az éltető közeg, amelyben ember tudott lenni, ember és költő. Nem volt benne semmi tanáros, talán ezért is volt színes és magával ragadó pedagógus, akinél szerves egységgé állt össze mindenféle tevékenység. Az is, amikor verset magyarázott, az is, amikor erkölcsről, hazáról beszélt, s az is, amikor öhömöt főzött az egész tábornak, de nem ám akármilyent, hanem igazit, amelyet harminckétszer kell megforgatni, s mindegyikhez inni egy hosszúlépést. Italból persze nem fért ennyi Jóskába, viszont a forgatások közben annyi füstöt szívott magába, hogy jókora füstmérgezést kapott, egy órába is beletelt, amíg rendbejött. Az öhöm viszont igazi volt, dicsérte mindenki.
Attól az évtől kezdve Ratkó József rendszeresen részt vett olvasótáborok munkájában, szervezett, irányított, feledhetetlen vitákat, beszélgetéseket vezetett. Költő volt, gondolkodó, tanár, az Isten és az ördög ügyvédje, s legfőképpen embertárs, aki segíteni akar. Sok száz, talán több ezer fiatal őrzi ezt az emberarcot még akkor is, ha esetleg észre sem veszi már, hogy egy-egy gondolatában, döntésében ott munkál az is, amit Ratkó Józseftől tanult meg valamelyik nyári estén a csillagos ég alatt.
S ott munkál bennünk is, akik ismerhettük őt, de azokban is, akik csak műveivel találkozhattak. Ha azt kérdem magamtól, a régi olvasótól, a majdnem baráttól, hogy mely alkotásai idéződnek fel bennem legelsőként, akkor néhány dalt, néhány hosszúverset és a királydrámát kell említenem. Olyan dalokat, mint az Anyám, az Éjszaka, a Zsoltár, az Egy ágyon, egy kenyéren, a Jó hazát. A hosszúénekek közül a Halott halottaim, a Törvénytelen halottaim és Az ének megmarad címűeket. És legnagyobb sikert aratott művét, az öreg Szent Istvánt megidéző drámát (Segítsd a királyt!). S újraolvasva más munkáit is, nem csupán az ismerősség ragad magával, hanem az irodalmi érték is. Hét évszázad magyar irodalmát tartotta örökségének, a magyarság évezredek során egymásra következő nemzedékeit őseinek. Most már ő is ősünk, ő is örökségünk.