Madár János

Talpfák hajszálereiből

Jaj, síneket ölelő fekete karja
mivé lett rettentő telek havában?!
Gyertyák keserű csonkja ég, vacog
a mindenség elárvult szavában.

Mondd ki a törvényt ellenünk,
nyiss szívünkre hatalmas teret!
A szárszói állomás egekig kitárva:
a fájdalom és a szörnyű képzelet.

Sírunk és siratunk, próbálgatjuk
összerakni megalvadt véredből a jövőt.
Talpfák hajszálereiből szivárog a csönd,
versekből építünk temetőt.

Fejfák és falak

Csak egy tájat őrizgetsz szíved alatt,
falvak, tanyák lehunyt szemét.
Az éjszakák szomorúan nézik
a megroggyant házak csontsovány tetemét.

Fejfák és falak szétbomló csöndjére
fehér gyolcsot borít a tél.
Csillagok dermesztő fényében
a fájdalom lelkekig felér.

Sebek magasodnak minden szóval,
szülőfölded versektől árva.
Hiába énekelsz, a gyermekkor
szemfedele örökké lezárva.