Középkori pajzán költészet

A tizenegyedik század végén, a mai Dél-Franciaország területén kialakult „udvari szerelem” meghódította Nyugat-Európát. A lovag tiszteletteljes hódolattal, áhítatos rajongással tekintett a többnyire társadalmilag is felette álló, az anya-imágó mintájára elképzelt hölgyre. De a lovagok és trubadúrok nemcsak a kastélyok lefüggönyzött szobáiban, a pórnéptől kőfalakkal védett, zárt kertjeiben keresték a szerelmet. Az „út szélén”, a folyóparton különféle társadalmi osztályok (és különféle irodalmi-zenei hagyományok) találkoztak, hanem a költemények szerint itt adott randevút a középkori lovag a pásztorlánykának. Ebben a „nem megfelelő  emberekhez” fűződő szerelemben  helyet kapott nemcsak a  humor, a trágárság, az olykor-olykor plebejus hangvételű társadalmi tematika, hanem  a női vágyak is, melyek az udvari költészetben tabunak számítottak.
    A középkori obszcén költészetből, ebből a sajátos non-komformista költészetből Bánki Éva, Győrei Zsolt, Jeney Zoltán, Katona Tünde, Ladányi-Túróczy Csilla, Szigeti Csaba összeállításában közlünk egy válogatást.

(Bánki Éva)

Provanszál

Guilhem de Peitieus
(Aquitániai Vilmos)

E verset alva költöm én

E verset alva költöm én;
lebegve áll a nap s közém,
akár a rossz asszonyszemély;
     mert van olyan,
kinél a szerelmes lovagnak baj fogan.

Mert Isten néki megbocsát,
ha hű lovagot ölel át,
de hogyha pap, netán apát
     a szerető,
hát akkor nyárson és máglyán égjen meg ő!

Auvergne mellett, Limoges körül
rangrejtve jártam egyedül,
s hogy, hogy nem, elém penderül
     két hölgy: Guari
s Bernart uraknak hites feleségei.

Egyik a nép nyelvén köszönt:
„Zarándok úr, ég óvja önt!
Magas hely lehet, ’mit betölt;
     jól öltözött;
bár sok hülye is van az ilyenek között.”

S mi volt erre a válaszom?
Hát nem ragoztam épp agyon;
csak makogtam, mint egy majom
     valahogyan:
„Babariol, babariol, babarian.”

S szólt Ágnes úrnő: „Ermesen,
hugom, megadta kegyesen
az Úr, mit kértünk, azt hiszem.
     Nincs több veszély,
mert néma ez, s rólunk majd semmit nem beszél.”

És köpenye alá nyomott,
és szobájukba vitt legott,
és jó volt melegedni ott,
     mert nem vitás,
a tűzhelyükben rengeteg volt a parázs.

Kappant hoztak és sülteket,
és ettem is kettő helyett,
és nem volt ott szolgasereg,
     csak hárman, és
fehér kenyér, jó bor, s a bors sem volt kevés.

„Nővérkém, mégis félek én;
hátha becsap ez a legény:
csak tetteti, hogy nem beszél.
     Ezért előbb
hozd rőt kandúrunk, hátha szóra bírja őt.”

Ágnes kiment, majd visszajött,
s egy pofaszakállas dögöt
hozott, mely nagy volt szerfölött.
     Ettől nekem
a merszem és a vágyam elszállt hirtelen.

Tehát, evés-ivás után
levettették minden ruhám,
s a bakmacskát tették reám.
     Hitvány, sunyi
volt, s már a nyervogását kín volt hallani.

Farkát rángatta egyikük,
mire az száz véres betűt
kapart mancsonként öt helyütt
     a bőrömön,
de tartottam magam keményen, esküszöm.

S szólt Ágnes: „Ermesen, hugom,
ez néma, én úgy gondolom,
hát kezdődjék a vígalom!
     Így fogtak ott,
és több mint egy hétig erősen állt a bot.

De akkor harc következett;
száznyolcvannyolc dühös menet;
és nem volt közbe’ tűzszünet.
     A fegyverem,
amin keresztül ment, el nem mesélhetem.

Monet, vidd leggyorsabb lovad,
s versem Bernart s Guari urak
kiváló asszonyainak!
     Ha engemet
akármelyik szeret, a macskát ölje meg!

Emberek, nem leszek szerény

Emberek, nem leszek szerény:
ha egy dal szép, s van benne fény,
akkor az biztos az enyém;
jobban dolgozom bárkinél:
     művészien;
szerzőjét dicséri a költemény
     s én készitem.

Tudom, mi szégyen és erény,
ki bölcs, ki szellemi szegény,
látom, ki bátor, és ki fél;
s ha játék kell és szenvedély,
     hát úgy legyen!
silány között a jobbat én
     felismerem.

Tudom, hol van jóindulat,
s kinél torlódik nagy harag;
és az, ki vélem jól mulat,
ha kedvel, és igaz lovag,
     figyelmesen
bánok vele, mert csak ki ad,
     az érdemel.

Áldott legyen s legboldogabb,
ki felnevelt sok év alatt:
kit győzni neveltek: szabad.
Játsszunk bármily játékokat
     akárkivel,
kihívóm mind alul marad;
     akármiben.
Megáldott Isten és az ég;
tudom, ’mitől a játszma szép,
s értem a játékok szerét.
Aki tanácsért legelébb
     hozzám jön el,
nem kerül annak rossz segéd,
     ha jól figyel.

Nevem Mester Nagy Nyereség;
barátném nem volt soha még,
’kinek egy éjszaka elég
belőlem – nagy összegü tét
     az üzletem,
mert nékem áll a jutalék
     s a küzdelem.

A kockám kicsi és kopott,
és nem mindig dobok hatot,
akkor se, ha nagy tét forog;
kezdővel nem vagyok konok,
     sőt szívlelem,
amíg a tábla jól mozog,
     s kedvez nekem.

Ám egy hölgy így panaszkodott:
„Kockája lehetne nagyobb!”
„Jó, majd duplán kockáztatok –
mondtam –, mert ki biztosra dob,
     az becstelen.”
És kissé alányúltam ott…
     érzékenyen.

S midőn táblája imbolyog,
     mert emelem,
elér sok jó találatot
     a töltetem:
kockám kicsiny, de ólmozott;
     szerencse fel!

Horváth Viktor fordításai