Középkori pajzán költészet
A tizenegyedik század végén, a mai Dél-Franciaország területén kialakult „udvari szerelem” meghódította Nyugat-Európát. A lovag tiszteletteljes hódolattal, áhítatos rajongással tekintett a többnyire társadalmilag is felette álló, az anya-imágó mintájára elképzelt hölgyre. De a lovagok és trubadúrok nemcsak a kastélyok lefüggönyzött szobáiban, a pórnéptől kőfalakkal védett, zárt kertjeiben keresték a szerelmet. Az „út szélén”, a folyóparton különféle társadalmi osztályok (és különféle irodalmi-zenei hagyományok) találkoztak, hanem a költemények szerint itt adott randevút a középkori lovag a pásztorlánykának. Ebben a „nem megfelelő emberekhez” fűződő szerelemben helyet kapott nemcsak a humor, a trágárság, az olykor-olykor plebejus hangvételű társadalmi tematika, hanem a női vágyak is, melyek az udvari költészetben tabunak számítottak.
A középkori obszcén költészetből, ebből a sajátos non-komformista költészetből Bánki Éva, Győrei Zsolt, Jeney Zoltán, Katona Tünde, Ladányi-Túróczy Csilla, Szigeti Csaba összeállításában közlünk egy válogatást.
(Bánki Éva)
Francia
Jacques de Cambrai
A cserjésben, tegnap…
A cserjésben, tegnap, zöld lomb alatt
találtam egy lányt, ki maga maradt;
láttam, szép, hát ajánltam magamat;
ezt mondtam néki: „Kis hölgy!
ön szép, erényes és bölcs,
jó szívü, s jó a kedve;
öné a nagy szerencse:
öné szerelmem,
e szép ajándék,
s vele a hűség
bizonnyal
azonnal.
Az ajka
s a
csókja finom,
önhöz leszek örökre hű,
mert oly nemes, tiszta szivű
és gyönyörű.”
Tüstént válaszolt a pásztorleány:
„Nem ér semmit, uram, ez adomány,
menjen, nem kell nekem, amit kinál;
bármennyit szónokolna,
szerelmem más uralja;
maga nem érdekelhet,
míg Robin itt legeltet;
csúf vég les önre,
ha el nem indul:
meghal, de rútul.
Arcátlan.
De nálam
hiába
a
hibbant beszéd;
nem is hagyom: jön Robinom,
ő féktelen és vad nagyon,
s ön meglakol.”
Láttam, nem használ a rendes beszéd,
ha így nem enged, gondoltam, elég;
s rögvest a fűbe löktem őt; eképp
ruháját zöld mezőben
én jó magasra gyűrtem,
és így munkálva rajta,
engedett öv s a szoknya,
s ezt kiabálta:
„Robin, könyörgöm,
gyere, de rögtön!”
De mondtam:
„Nyugodtan.”
S emígy, lám,
ám
lecsendesült;
és tettük, ami jólesett,
a fű között, pázsit felett…
míg vége lett.
Zöld lomb virult a mező bokrain,
nevetve, játszva ültünk, s ekkor, ím,
megjelent aggódó képpel Robin.
Kezébe’ szörnyü bunkó,
s ezt kérdezte a golyhó:
„Mondd, zaklatott-e téged?
Mert bosszut állok érted.”
„Robin, ne aggódj,
tiéd Mariskád,
fizesd ki inkább
a költőt,
őt,
a dalnokot,
sok mókát tanított nekem,
én táncoltattam szüntelen,
s szökdelt velem.”
Robin így szólt: „Persze hogy elhiszem;
de mondd csak, hogy is hívják őt, szivem?”
Mondtam, hogy Jacques de Cambrai a nevem.
Akkor ő rám vigyorgott,
kinyitott egy iszákot,
és meghivott ebédre
egy nagy tönkölykenyérre;
én megköszöntem:
„Hagyd az iszákban.”
Marisra vágytam:
de játsznék
még!
Az örömünk
elszállt; és elbucsuztam én,
Mariska meghajolt felém
szép könnyedén.
Horváth Viktor fordítása
Szép arc…
Szép arc, e szív Önért eped –
Örök-rendíthetetlenül!
Szép arc, e szív Önért eped –
Mivel feredni nem szeret
Illatszer és kenőcs nekűl,
Mely nékem szenny és fertezet!
De titkon mégis merhetek
Egy csókot kérni, melyre fűl
Fogam – seggembe, legbelül!
Nem vonzza csókra segg-kenet?
Vigasz-szavamra felderül:
„Szagával bűvöl engemet
Örök-rendíthetetlenül!”
Győrei Zsolt fordítása