Napút-füzetek 2.

Napút 2006/2.

Barok Márk
Hajmeresztő történetek

Tiszta szívvel
Az 1956. évi kiadás reprintje

Kolofon

Felelős szerkesztő:
Szondi György

Szerkesztő:
Vincze Ferenc

Szöveggondozó:
Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő:
Szondi Bence

ISSN 1787-6877
ISBN 963 8478 17 9

Terjedelem: 20 oldal

Éles Csaba

A megélt és megírt múlt

Emlékiratok, önéletrajzok, vallomások

M

editatív mondatok a munkámról, magamról… Milyen szemléletű szerzőnek láttatja (vagy legalábbis sejteti) ez az esszéisztikus stílusú tanulmány, amely az emlékiratok, önéletrajzok és/vagy vallomások világába vezeti be az egyik lehetséges nyomvonalon olvasóját? Remélem, elárulja, hogy írója kíváncsi általában a kulturális-művészeti örökségre, a fáklyaemberek életére és világszemléletére; szereti a szépirodalmat és mindazt, ami a literatúrát szorosan körülveszi; izgatja az önmegismerés bölcselete és konkrétan ezen módja-médiuma; lenyűgözi az élet és a művészet, az ember magas kultúrája és a kultúra nagy emberei. (Innen nézve nem meglepő, hogy a Debreceni Egyetem docenseként olyan tudományok kutatója és tanára vagyok, mint a művelődéstörténet és a kultúrafilozófia, az esztétika és az egész ember nevelése.)

    Jelen írásom előzménye egyszerre bővebb és szűkebb, tehát más változata 1995-ben megjelent könyvem, A rejtőzködő én. Az önismeret felfedezőútjai harmadik részének második fejezete, az irodalmi naplókról és a képzőművészeti önarcképekről írottak között. Bízom egy olyan folytatásban is, ahol újabb véleményeket és tanúvallomásokat idézhetek meg a szóban forgó, szorosan összetartozó műfajok megformálásáról. Berlioz és Camus, Dosztojevszkij és Gide, Goldoni és Koestler, Maugham és Mérimée, Ortega y Gasset és George Sand, Sztravinszkij és Stefan Zweig töprengései és következtetései bizonyosan nyomatékosítani vagy ár-nyalni fogják majd az eddig kialakult és itt bemutatott összképet. Márai Sándort azért nem illesztettem be fölsorolásomba, mert egyik 1977-es naplójegyzetének már itt és most szeretnék teret adni. „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne. Ez a másik, a személyes világtörténelem.” Olyan elvárás ez, amelyet nemcsak a nagy írók, hanem a mindennapok anonim emléke-zői, az ún. „oral history” megszólalói is minőségi mércének tekinthetnek a maguk szintjén. Azzal a megszorítással, hogy természetesen a történésekről is számot adnak.

A lap tetejére