Nagyméltóságu Miniszter Ur!
Kegyelmes Uram!

Most, midőn Magyarország ezeréves fennállásának évfordulati ünnepe már a küszöbön van, minden oly emlékmű létrehozásánál, melyekben még nem történt megállapodás, gyors tettre van szükség. A gyorsaság azonban könnyen fajulhatna el hirtelenkedéssé, ha Nagyméltóságod ismert bölcseségével nem tenne úgy mint ahogyan tesz, hogy ugyanis az eléje kerülő eszmék közül nem a legbővebb beszédűeknek, hanem azoknak kiván érvényesülést biztositani melyeknek gyökere is, lényege is, formája is – a nemzeti individualitás. Fogadja Nagyméltóságod hálás köszönetemet azért, hogy az első magyar király, Szt. István emlékének tervezésekor megismerkedni kivánt azzal az eszmével is melyet évek óta én első [helyen?] hirdetek. Sugallatom teljes őszinteségével, lelkem teljes odaadásával, s melynek lényegét átérti elfogadta, és érvényesités véget Nagyméltóságod elé terjesztette a Közoktatásügyi Minisztérium közvetitésével az ország legilletékesebb szaktestülete, az Orsz. m. Képzőművészeti Tanács. Az e szaktestületnek eszmém mellett nyilvánitott s a közvélemény organumai által is örömmel fogadott határozata ellen csak egyetlen embernek, Schulek Frigyes épitész úrnak van formulázott ellenvéleménye, mely már bizonyára le van téve Nagyméltóságod asztalára. A nevezett épitész úr, kit magam is a középkori épitészeti formák jeles mesterének tartok, Szt. István király emlékét épitészetileg kívánja megoldani. Egy világitás nélküli kősátorban helyezi el a nagy királyt, mint egy mereven stilizált, s minden egyéni jellemzés nélküli bizánci templomi szentet, – a kősátor elött pedig egy kissé szárazon megoldott, művészi melegség híjával lévő kolostori folyosót futtat végig, kicsinyes rideg saroktornyocskákkal, melyeket nem tudnék sem esztétikai, sem gyakorlati szempontból indokolni. Amit itt elmondok, Kegyelmes Uram, arra feljogosítva érzem magamat, mert Szt. István király emlékének pusztán épitész stiltani szempontból, minden művészi lendület nélküli megoldása nincs érdekében a nemzetnek, de nincs érdekében a Mátyás-templomnak sem, mely önmagában véve oly remekmű, hogy sem egy őt magyarázni, vagy kiegésziteni akaró épitészeti függelékre nem szorul, sem pedig nincs oka ellenezni azt, hogy közelében helyet foglalhasson egy szobrászati mű, mely nem román-gót stilben van ugyan tervezve, de mely ezt a fogalmat, hogy Szent István, magyar király, jelentésének minden irányában hiven s a nagy királynak a magyar fej képzeletében, s a magyar sziv érzületében élő legendaszerű alakját képzelettel és érzéssel több felé vonatkoztatva és egyesítve fejezi ki.
    Nem szándékom, hogy Schulek épitész úr tervének boncolgatásával untassam Nagyméltóságodat, bár fölhivott erre nevezett épitész úr, az által, hogy kinyomtatott memorandumában egy szuverén fensőbbség hangjain tiltja el a szobrászatot az emlékszerű művek önálló alkotásától, a mit pedig ez a művészet, a történelmi tanúsága szerint valamennyi társánál régebben, valamennyinél több jogosultsággal, arra valóbb eszközökkel és maradandóbb hatással gyakorol. Én Szt. István királyt lovas szoborban óhajtom a budavári halászbástya fokára állitani, arccal a fölkelő nap felé, jobbjában magasan tartva az európai civilizáció jelét, a keresztet, mely alá apostoli ihlettel tömöritette nemzetét, de mikor szükség volt, kardját is kihuzta az általunk most jubilandó 1000 év érdekében – hüvelyéből.

A bronz lovas szobrot 1905. november 8-án állították a talapzatára (Strobl Alajosné fotódokumentációjából)

    Nem egy gyönge, istenes öreg királyt, egy múmia szerű szentet akarok én megörökiteni szoborban, hanem egy mozgalmas, fáradalmakat nem ismerő, jóságos, de fegyveres, szelid, de erős fejedelmet, aki keresztet tartott a kezében, de kardot viselt az oldalán, aki a hadra termett lovas szittyaságnak, és nem valami jámbor bibliai halásznépnek volt az apostola. Szt. István király kezében a kereszt nem pusztán hittéritői jelvény, hanem egyszersmind a politikai bölcsesség eszköze. Szt. István király nem pusztán egyházi szent, hanem egyszersmind nemzeti szent.
    Szt. István király nem pusztán az Isten országának, hanem egyszersmind a saját országának volt bajnoka. Szt. István király lényének fogalma nem fér meg az egyházi felfogás szűk keretei között. Szt. István nemcsak szent, hanem egyszersmind és pedig főképpen, király is, de nem pusztán király, hanem egyszersmind magyar király is! Az a fejedelem, aki ha szükségét látta, harcba szállt és vért ontott, s aki négy felé tagoltatta politikai ellenfeleit az bár mily hive is volt a kereszténységnek, bizony nem ugy él a magyar nép képzeletében, mint azok a derék jámbor hosszuszakállu merev bibliai szentek, akik a teplomok fülkéit és oltárait ékesitik. Szt. István nem csak apostol, hanem hadúr is.
    Szobromat a következőképpen gondolom. A király lovon ül, apostoli ihlettel s fönséges határozottsággal tartva népe előtt a keresztet. Fején korona dics fénytől övezve, vállain pallást, oldalán kard. A talapzat alját egy pogány oltár képezi, rajta (négy oldalán) körülfutó magas domborműben 1) István megkeresztelése 2) Silvester pápa küldi a koronát 3) A pogányság megtörése 4) A pannonhalmi apátság alapitása. A talapzat e része trioli fehér márványból lenne mely éghajlatunkat jól birja el. – A pogány oltár fölött négy szines márványból faragott oroszlánon nyugszik a szobrot tartó oszlopos piedesztál. Az oszlopok sötét zöld márványból lennének esetleg tompitott aranyozásu oszlopfőkkel. Az oszlopok két hosszanti közét bizánci stilben karyatidszerüen fehér márványból esetleg aranyos háttérben mintázott angyalok töltik ki, melyek a megdicsöülés szimbolumaképpen mintegy fölfelé emelik a szobor alakot.
    Az oszlopok között vannak elhelyezve a királyság címere, a birodalmi alma stb., [a] hátulsó részen pedig feliratok alkalmazhatók. Magán a lovas alakon részben, vagy esetleg egészben is tompitott aranyozás alkalmazandó.
    Hogy a szent király szobra ott a bástya kiszögellő fokán mily páratlan érdekes látványa lesz a fővárosnak, arról megközelítő fogalmat nyújt a mély tisztelettel itt bemutatott tervrajz, amelyen egyszersmind szembeszökő az is, mennyire tévedett Scuhulek épitész úr midőn attól félt, hogy egy lovas szobor ártani fog a Mátyás-templom arányainak. Szobrom méreteinek megálapitásánál kerültem a monstruozitást, s ezzel ellentétben az intim hatásra törekedtem. A lovas alak kétszeres életnagyságban tervezve 4 méter, a talpazat pedig a földről számitva 8 méter, vagyis az egész mű mindösszesen 12 méter magas lenne – s elhelyezését illetőleg 10 méter távolságot gondolok a szobor és a bástya kőkorlátja között. A Schulek-féle oszlopos folyosó helyett ugyanis, ha eszmém megvalósitásáról van szó, egy igen sokkal olcsóbb, egészen alacsony de stilszerű kőkorláttal kell megoldani a bástya számitásba vett vonalát, hogy a szobor is érvényesülhessen, a templom se legyen eltakarva, s a közönség is élvezhesse a páratlan szép kilátást. S amint az itt bemutatott tervrajzon is látható, a bástya és a fölvezető lépcső egyszerűsített, s ennélfogva monumentálisabb megoldásban oly szép művészi feladatokra kinálkozik képzőművészeinket évek során át foglalkoztató alkalom, hogy e megoldással Budavárának e része nagy hirű érdekességét képezheti majd művészeti tekintetben eddig oly igen sivár fővárosunknak, s az egész mű méltán sorakozhatik majd azokhoz az újabbkori alkotásokhoz, melyek Nagyméltóságod korszakot alkotó kormányzásának örök tanúi lesznek Magyarország kultúrtörténetében. Midőn egyúttal tervem költségelőirányzatát is ide mellékelni bátorkodom, engedje Nagyméltóságod, hogy újból is nagybecsü figyelmébe és kezeibe ajánljam tervemet.

Budapest, 1894 November 25kén

                                                Nagyméltóságodnak
                                                alázatos szolgája

                                                Strobl Alajos
                                                szobrász tanár