Lászlóffy Csaba

Burokban

„csak a kín, az örök
légnyomáskoszorú”
(Szabó Erika: Rekviem)

Moslék-, verejték- s vérszag;
a maszk mögül kinéz
valaki – vár a kéz;
hozzá senki nem ér, csak

önmaga zsíros, selymes
burkát sejti titokban.
Kócosan, elhagyottan
fut. Merre? „Csak e helyhez

ne legyen közöm többet!”
Mosoly-zománc mögül még
felsejlő lélekmély-kék,
de már a levegőnek

is súlya van… A nőre,
a férfira kirótt nyűg
felgyújt, de aztán gőg hűt
le, mert bűnből van szőve

minden napunk! Hiába
nyúlós remény és hit – húz,
feszít az ősi ritmus:
ő, aki a világra

hozott (s burokban ő visz
vissza) – ölel is, öl is.

Létezésünk leoninusai

Bűbáj! ostoba ábránd, nyögve, az agyadon átránt
    (sápatag arcod, egész csonttömeged) a penész-
szürkeegérke-világból messzire, láng ha világol.
    Hajtom öledbe fejem, sejtelem árnya; velem
jössz ma suhanva, a tested fénye betölti az estet.
    Hallom a halk suhogást s azt, ami szívdobogást
kelt – jaj, a zongora hátán, újra kopog… csak a sátán
    fogvacogása ilyen, szél s zivatar ha pihen.
Bűntelen lesz ez a reggel; éhharapás! sose vedd el
    vállad, a domborodó tomporod falni való.
Hallgatag is elemésztett téged is, érzem, a végzet –
    kárhozat, esztelenül nézlek: ki meztelen ül,
vágy s csupa kéj, csupa kellem; védtelenül maga ellen
    vív gyönyörű diadalt. (Volt, aki már belehalt.)