„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
(Esterházy Péter)
Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.
Kiszely István
Percemberkék ötvenéves dáridója
Magyarnak lenni nem hivatás, hanem küldetés
Felvidéki nemesi családunk története 1260-tól napjainkig megjelent nyomtatásban. Őseim több csatában részt vettek, embert, gabonát, fegyvert adtak a hazának, mert úgy érezték, hogy ez kötelességük. Íratlan szabály volt nálunk, hogy négy fiúnak kellett születni (hogy hány leány volt, az nem számított). A legidősebb fiú jogász, a második katona, a harmadik is katona volt – hogy ha az előző életét veszti a hazáért, legyen, aki pótolja –, és csak a negyedik fiú „vitte tovább” a birtokot. Még apámék is négyen voltak férfiak. Annak idején nem nagyon értettem meg családunk ilyen mentalitását, csak most, mint antropológus tudom, hogy a viselkedési formák és az életvitel genetikailag kódolt.
Mindezt azért írtam le, mert az ’56-os szabadságharc idején én is mentőkocsiba ültem – ha ma lenne egy szabadságharc, újra csak ezt tenném. Szállítottam a Corvin közből Pongrácz Gergely sebesültjeit és halottait, és visszaúton lőszert vittem a harchoz. Úgy látszik, a második Kiszely fiú szerepe jutott osztályrészemül. Nagy és hősi idő volt ez, nem is beszélek erről soha senkinek, hiszen a mai fiatalok úgysem értenék meg, no meg mindezt legbensőbb magánügyemnek tekintem. Elfogtak az oroszok, a helyszínen halálra ítéltek Jankó Bélával és Margescu Sándorral együtt… Abban a zűrzavarban nekik sikerült kiszökniük az országból. Jankó Béla egyetemi tanár Kaliforniában, Margescu Sanyi pedig neves művész Párizsban. Én itthon maradtam.
Az ’56-os szabadságharc utáni hányattatásaimról nem írok és nem beszélek, hiszen részben ez ma már senkit sem érdekel, részben sokan átéltük ezt, de egyikünk sem kérkedik vele. Volt időm gondolkodni hazánk sorsán és történetén. Sokszor voltunk a mainál kilátástalanabb helyzetben – gondolok a tatárdúlás utáni évekre, a százötven éves török megszállás idejére és a 263 éves Monarchia kilátástalanságára –, de mindig akadt valaki (vagy valami), aki (vagy ami) „helyretette” az országot, visszaadta lakói öntudatát és büszkeségét. A tatárjárás után IV. Béla révén újra Európa lettünk; a török idők után a Rákóczi-féle szabadságharc újra felébresztette a nemzet öntudatát; majd 1848-ban egy „pimaszul fiatal” ember – Petőfi Sándor – ki merte mondani, hogy „talpra magyar!”, „itt az idő”, „rabok voltunk mostanáig”. És megtört a Habsburg-uralom, már soha többé nem lehetett olyan, mint azelőtt volt. Szabadságharcaink után volt megtorlás, de az elnyomás régi formájában már nem tért vissza.
Ez történt 1956-ban is. Leverték a szabadságharcot, de egy diktatúra a régi formájában megdőlt. A kemény diktatúra után jött egy sokkal károsabb időszak: az agymosás. Ördögi találmány volt, amely elsősorban a „proletárokra” támaszkodott, de becsületes paraszttársadalmunkra is kihatott. Munkánk ebben az időszakban nehezebb volt, mint az ’56-os szabadságharc idején. Naivul hittünk abban, hogy egy elvileg megnyert, gyakorlatilag levert szabadságharc után megszabadultunk az ideológiai nyomástól. Nem így történt. Ebben az ’56 utáni időszakban nem fegyverrel, hanem ideológiai módszerekkel harcoltunk. Az agymosás ellen a magyarság öntudatát, büszkeségét próbáltuk visszahozni, élesztgetni. Sokunk megbukott, sokunkat megaláztak, sokunk állását vesztette, sokunkat akaratunk ellenére olyan helyzetbe hoztak, hogy végül megtörtünk, de lassan mégiscsak előkészítettünk egy változásnak – „rendszerváltásnak” vagy „rendszerváltoztatásnak” – nevezett eseményt.
Euforikus hangulatba került az ország 1990-ben. Az emberek úgy gondolták, hogy vajas kenyerükre most már kaviár és szalámi is jut; parasztságunk úgy gondolta, hogy megint gazdálkodhat saját földjén; az értelmiség pedig arra számított, hogy szabadon alkothat, szellemi munkáját megbecsülik és meg is fizetik. Naiv gondolatok voltak ezek. A kommunisták „szocialista” bőrbe bújtak, az életszínvonal nemigen emelkedett, a tudományt továbbra is a kommunista rendszerhez lojális kutatók irányították, és a szovjet rendszert egy hamis liberális globalizálás, az előbbinél a magyarság számára veszélyesebb „amerikanizálás” váltotta fel. Először dilettáns politikusok, néha igen tisztességes, de vezetésre alkalmatlan emberek kerültek hatalomra, aztán botcsinálta „politikusaink” ráébredtek arra, hogy a politika jó anyagi lehetőségeket nyújthat, és megjelentek a „megélhetési politikusok”, akik „mindkét oldalon” jó számmal voltak/vannak.
Megkérdezték: hogyan látom ma az ’56-os szabadságharc óta eltelt ötven évet? Ha nem foglalkoztam volna a magyarság genetikájával, és csak ötven – és nem háromezer – évben gondolkodnék, akkor nagyon sötétnek, kilátástalannak látnám a múltat és még sötétebbnek a jövőt. Szerencsére ez nincs így. A nyolcvanas években már megindítottunk egy megállíthatatlan folyamatot: megteltek a művelődési házak az ország sorsa iránt aggódó emberekkel, számos, a múlttal foglalkozó könyv jelent meg, újraindultak a népfőiskolák, sok néptánckör, hagyományőrző csoport, énekkar, mesemondó kör alakult. A közéletben lazult a diktatúra, bár ez a hivatalokban még nem látszott. Az eltelt ötven év alatt a valaha vezető szerepet játszó értelmiségiek nagy része belefáradt a harcba; vagy elmentek az országból, vagy beletörődtek a változtathatatlanba, vagy ők is beálltak a sorba. Csak kevesen tudtak talpon maradni: megszállott őrültek és erős nemzeti múlttal rendelkező családok sarjai. Elsilányult a tanári kar, a tanulók már nem tudtak „felnézni” oktatóikra, mert csak az kerülhetett „helyzetbe”, aki kiszolgálta a diktatúrát, azok pedig többségükben nemigen rendelkeztek kimagasló szellemi képességekkel.
A „rendszerváltás” euforikus kezdete után „leült” az ország. Egy-két embert kivéve silány személyek kerültek vezetői helyekre, aki a magyarsággal foglalkozott, azt újra nacionalistának, sovinisztának, netán fasisztának bélyegezték, és a pártok – mindkét oldalon – csúnyán mocskolták egymást. Sajnos a mocskolódásnak mindig van némi alapja, amit el lehet hallgatni, de ki is lehet teregetni. Kiteregetni pedig csak az tud, akinek a média a kezében van. A politikusok sárdobálásait hallva az emberek jelentős része áhítja, szomjúhozza a „tisztát”, a „szépet”, a „nemeset”. Ezért az utóbbi időben egyre többen fordulnak a tartást adó nemzeti múlt felé. Soha ennyien nem voltak olyan művelődési házakban, előadásokon, egyetemeken, ahol magyarságról, múltról esik szó. Csakhogy elfogytak az „igaz emberek”, és itt is megjelentek a sarlatánok. Megtévesztőek az igaz ismeretektől távol álló laikus előadók, a dilettánsok és a feltűnést keresők, akik akár szóban, akár írásban igyekeznek meggyőzni vélt igazukról a hallgatókat-olvasókat. Mindezt nemegyszer jóindulattól vezérelve teszik, de mégiscsak károsak, hiszen félrenevelik az igaz ismeretekre vágyó, jobb sorsra érdemes embereket.
A politika által kikényszerített, de hivatalosan üldözött múltkeresés megállíthatatlan folyamattá vált. Minden kis falu megírja helytörténeti monográfiáját. Szinte minden település helységnévtáblája alá odakerült az addig sohasem volt címer, a testvértelepülések neve, közterein a világháborúk hősi halottainak emlékműve, országzászló, kopjafa, vagy valami, ami emlékeztet a nemzeti múltra. Ez a természetes valahova tartozás keresése nem illik bele a globalizálódásba, ezért újabb erős támadás indult a múltjukat keresők ellen. A „sajtó” mindent megtesz, hogy a legszentebből is gúnyt űzzön, és a magyarságukhoz, vallásukhoz ragaszkodókat fasisztáknak és antiszemitáknak titulálja. Csakhogy a sajtó e „válogatott legénysége” többnyire szakmailag képzetlen, csak feladatot teljesít, ezért az ellenkező hatást éri el. Minden népben van egy természet adta magára találási vágy, ami megállíthatatlan folyamat. Ez történt hazánkkal a XIX. század utolsó éveiben, ez történt a diktatúráktól megszabadult országokban (Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország, Törökország stb.), és ez történik ma nálunk is.
Milyennek látom az eltelt ötven évet? Olyannak, amilyenben már volt részünk, amilyen a többi volt szocialista országban is van, azzal a különbséggel, hogy a magyaroknak távolabbi a múltja, és a történelem viharai idején megtanultunk küzdeni, újra meg újra talpra állni. Hogy a mi életünk „elkallódott”? Kit érdekel ez egy nép háromezer éves történetében? Nekünk kötelességünk a stafétabotot átadni a jövő ifjúságának. Ezért tanítok 35 éve, mert látom és tudom, hogy a jövő generációját már nem lehet becsapni. A fiatalok vágyódnak az igaz, a tiszta élet után. Bennük látom a jövőnket. Nem a fülbevalós, kopasz, dizájnos narkósokra és a bűnözőkre gondolok, bár a felszínen vannak (szerencsére kevesen). Azokra gondolok, akik hozzám járnak az egyetemekre, akik még tiszták, és vagy magyarok maradtak, vagy újra azzá lettek.
Őstörténeti könyveim soha nem remélt példányszámban fogynak el, hiszen ezek nem politikáról, hanem a magyarságról szólnak. A 2005-ös nemzetközi genetikai vizsgálatok hazánkat illetően megdöbbentő eredménnyel zárultak. A történelem viharai után, a tatár pusztítás, a török megszállás, a Monarchia elnyomása és a későbbi betelepedések és erőszakos betelepítések, az ország 1920-as megcsonkítása, a két világháború, a 45 éves diktatúra és a 15 éves „útkeresés” ellenére a magyarság harminc százaléka meg tudta őrizni ősi, belső-ázsiai génállományát. És ez az, ami miatt egy biológus jövőnket illetően csak optimista lehet, mert ma már tudjuk, hogy a belénk kódolt ismeretanyagok, viselkedési formák előbb-utóbb manifesztálódnak, és jól láthatóan is megjelennek.
Van egy kínai közmondás, amely szerint, aki egy évre tervez, az magot ültet, aki tíz évre, az fát ültet, aki száz évre, az oktat. Mi száz évre és évekre tervezünk, és azt oktatjuk, hogy ami ebben az ötven évben aljasság és mocsok volt – és még ma is az –, az egy nemzetközi folyamat része, amely szükségszerűen elmúlik. Eljön az idő, amikor oda való emberek kerülnek vezető helyekre, amikor a pártok, ugyan más-más módon, de az ország javát akarják szolgálni, és újra jó lesz magyarnak lenni.