„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
(Esterházy Péter)
Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.
Frenkl Róbert
Reformer a forradalomban
Mintha ma lenne. Ötödéves medikus voltam. Ültünk a Neurológiai Klinika tantermében, vártuk az előadót. 1956. október 23-a, délelőtt volt. Egyszerre csak hírnök jött és lihegve szólt: „Mégis lesz tüntetés, engedélyezték. Előadás után gyülekezés a belső telepen, a klinikakertben, onnan indulunk.” És valóban így történt. Ha csak ennyi lett volna, már ez is életre szóló élményem. Hatalmas tömeg, hallgatók és oktatók, elindultunk a váratlanul jó időben, ragyogó napfényben a Petőfi-szoborhoz, a tüntetés, a felvonulás első állomásához. Mit is énekelhettünk volna? Természetesen a Kossuth-nótát. „Kossuth Lajos azt üzente…” Ma is látom kollégáim, tanáraim boldog tekintetét, felszabadult mosolyát, hallom az énekhangot, együtt vonulunk. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ritkán, nem mindenkinek adatnak meg. Érzelmi lények vagyunk. Hihetetlen jó érzés az együvé tartozás. Nincs szükség szavakra. Tudjuk, mindenki – ebben az ihletett pillanatban – ugyanúgy érez, ugyanúgy gondolkodik. Átszakadtak a gátak. Nem tudjuk, mit rejteget a jövő, most nem is foglalkozunk ezzel, csak azt tudjuk, hogy az elmúlt évek lidércnyomása, a hazugságban telő élet nem jöhet vissza.
Ez a felvonulás, ha tetszik, békés tüntetés, ennek a hangulata felhőtlen, felejthetetlen élményem, emlékem. Érthetően a visszaemlékezésekben, leírásokban csaknem teljesen elfedték a későbbi események, de számomra ez a napsütéses néhány óra mégis mindig valahogy a „lehetett volna másképpen” gondolatot hozta elő, erősítette. Lehet, hogy ezzel a felvonulással ért véget az akkor már hetek, hónapok óta tartó reformfolyamat, reformkorszak, és kezdődött meg a nap hátralevő óráiban a forradalom. Magam mindig reformer voltam, és bár tiszteltem a forradalmat, a forradalmárokat, de idegenkedtem is tőlük. Az 1956-os forradalmat követően ez a felfogásom megerősödött.
De még október 23-a van. A történelem mindig produkál furcsaságokat. 1956 őszén a reform igénye, szükségessége elsősorban a Petőfi Kör vitaestjeiben öltött testet. Ahogy ez lenni szokott, a társadalmi élet frekventáltabb területei után került sor az egészségügyi vitára. Ennek helyszíne az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez tartozó Gólyavár volt (megközelíthető a Puskin utca, illetve a Múzeum körút felől), időpontja pedig október 23-a, este. Ezért sem tartottunk többen később a tömeggel, nem mentünk a Bem-szoborhoz, hanem a Gólyavár felé vettük az irányt.
Drámai este volt. Epikusan indult, drámaian folytatódott, tragédiákba torkollott.
Már az úgynevezett szűk szakmai kérdések körül is felforrósodott olykor a légkör. Előkerültek ugyanis olyan kényes, kínos témák, mint az orvosok közreműködése a politikai foglyok vallatásában megfelelő tudatbefolyásoló szerek adagolásával. Terítéken volt az egészségpolitika és a tudománypolitika. Maga a korszak leginkább meghatározó orvos személyisége, Rusznyák István igyekezett kifogni a vitorlából a szelet, válaszolni nagy rutinnal minden felvetett kérdésre. Lassan azonban az élet betört a tárgyalásra, az egészségügyi reform vitáját elsöpörte a forradalom. Hírnökök érkeztek, akik hírt hoztak az utcáról, és a Szabad Ifjúság című újság különkiadását, melynek vezércikke a Mienk az utca címet viselte. Azután bekapcsolták a rádiót, a gyülekezet közösen hallgatta meg a Gerő-beszédet, amely itt is ugyanolyan kiábrándulást okozott, mint országszerte.
Megosztottá akkor vált a csapat, amikor az érkezők azt a hírt hozták, hogy az ÁVH-sok a rádiónál lövik a tömeget, amely megostromolta az épületet. „Az a dolguk, hogy védjék a rádiót” – elhangzott ez a kisebbségi vélemény; a többség megborzadt, azért is, mert a rádió Bródy Sándor utcai épülete egészen közel van a Gólyavárhoz.
Az egység azonban hamar helyreállt. Az ülés véget ért. Megérkeztek a rádiótól az első sebesültek. Többségüket hozták. Hamar elterjedt azután, hogy orvosok vannak a Gólyavárban, így elkezdték idehozni a sebesülteket. Hihetetlen a történet, hihetetlen volt a látvány, az élmény. Neves sebészek, professzorok, ahogy ez egykor a negyvennyolcas szabadságharcban történhetett, levették ingüket, széttépték, így nyújtottak elsősegélyt, kötözték a sebeket, addig, amíg az első mentők megérkeztek. Általános megdöbbenést keltett, hogy kevés volt a lábsérülés, láblövés, a harcképtelenné tétel, bizony több mellkasi lőtt sérülést kellett ellátni, fejre, szívre céloztak a fegyveresek.
Éjfél felé járt már az idő, amikor Pataki Zsigmonddal, a kiváló sebésszel, aki három évig tanított minket, elindultunk néhányan a Múzeum körúton gyalogosan hazafelé. Láttuk a felborított villamoskocsit, a kiégett autót, a forradalom kezdeti jeleit. Akkor mondta sebész oktatónk: „Ma este ki kellett volna nevezni Nagy Imrét miniszterelnöknek, talán ekkor még megállítható lett volna a radikalizálódás. Holnap ki fogják nevezni, de már késő lesz, a folyamat nem lesz kezelhető.”
Egyet is értettem vele meg túlzottnak is tartottam sajátos pesszimizmusát. Naivul bíztunk abban, amiről ő tudta, hogy lehetetlen, nevezetesen a szellem palackban tartásában, a reformfolyamat folytatódásában. A következő tizenegy napon is gyakran eszembe jutott Pataki Zsigmond gondolatmenete. Mindig azt reméltem, hogy az események rácáfolnak, bekövetkezik egyfajta konszolidáció, Nagy Imre ott folytathatja, ahol korábban elkezdte.
Annál is inkább, mert nagy hatást gyakorolt rám az akkori vasárnapi napilap október 21-i számában megjelent, Boldizsár Iván által készített interjú: Vasárnap délelőtt Nagy Imrénél. Ebben benne volt a lassan, fokozatosan végrehajtható, végrehajtandó reformprogram. Azóta is sokat foglalkoztatott a természetesen fel nem tehető, irreális kérdés: mi lett volna, ha tovább tart a reformfolyamat? Mi lett volna, ha…? – ezt a kérdést nem jegyzi a történelem. Mégis kínozta a mi nemzedékünket, nem lehetett volna-e egy Nagy Imre-reformkormánnyal eljutni oda – a sok áldozat nélkül –, ahová a Kádár-rendszer 1963-at követően fokozatosan eljutott?!
Világtörténelmi tett, világtörténelmi esemény volt az 1956-os magyar forradalom. Rövid távon elbukott a szovjet erőszak miatt. Ahogy 1848-ban a cári Oroszország, úgy 1956-ban a szovjet terror fojtotta vérbe a magyar forradalmat és szabadságharcot. De középtávon már a forradalom vívmánya volt az úgynevezett gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk. Kádár János és köre – maguk is megjárták Rákosi Mátyás börtönét – részben pragmatikus politikusként enyhítettek a diktatúra szorításán, részben talán a lelkiismeretükön is könnyíteni akartak a forradalom áldozatai miatt. Hosszú távon pedig 1956 bizonyosan meghatározó szerepet játszott az 1989–90-es rendszerváltozásban. Hiszen a különböző politikai irányzatok, történelmi iskolák egyaránt elismerik, hogy a magyar forradalom volt az első hatékony lépés a megdönthetetlennek vélt szovjet birodalom megszüntetésében.
De erről akkor még mit sem tudtunk. Csak éltünk napról napra, október 23. és 28. között inkább szorongásban, félelemben, bizonytalanságban, a második héten viszont már egyre inkább reménykedve a konszolidációban, a dolgok jóra fordulásában. Ekkor már az egyetemi sportra is jutott energia. Az egyetemi-főiskolai sportot a Haladás sportközpont szervezte, 1949, a hagyományos egyesületek megszüntetése után. Az Oktogonon volt az országos iroda. Később ez lett az MLSZ, a labdarúgó-szövetség helyisége. Itt jöttünk össze tárgyalni az egyetemi sport átszervezéséről, jövőjéről. Másnap vonultak be a szovjetek.
Közben voltak egyéb nagy pillanatok. Ilyen volt október 31-én, a reformáció ünnepén Ordass Lajos püspök igehirdetése. A reformfolyamat 1956 őszén az egyházakat is elérte. Rehabilitálták és visszahelyezték állásába a hozzám igen közel álló Deák téri lelkészt, Keken Andrást. 1949-ben internálták, mert kiállt Ordass Lajos mellett, ezt követően fizikai munkás, majd anyagkönyvelő volt. Ordass Lajos rehabilitációja is megindult, a megállapodás szerint előbb teológiai tanár lett volna, és később, alkalmas időpontban folytathatta volna püspöki szolgálatát. A forradalom ezt a folyamatot is elsöpörte. A kollaboráns püspökök sietve lemondtak, Ordass Lajos visszavehette hivatalát. Emberi nagyságára jellemző, hogy ő menekítette meg Horváth Jánost, az Államegyházügyi Hivatal elnökét a forradalmárok elől. Ennek ellenére 1958 nyarától ismét megakadályozták püspöki szolgálatát.
A forradalmat leverték. Évfolyamunk és több oktatónk meghatározó szerepet játszott az eseményekben a pesti orvosegyetem forradalmi bizottságában. Közülük volt, aki a bukás után elment, mint Jankó Béla évfolyamtársam és Prágai Dezső, aki biokémiára tanított. Volt, aki itthon maradt, mint Palkovits Miklós, aki emiatt csak egy év kihagyás után, Kiss Ferenc professzor bölcs, erős támogatásának köszönhetően folytathatta tanulmányait. Oktatóim közül Pataki István farmakológus és Horányi Mihály belgyógyász pályáját törte meg a forradalom, illetve utána a megtorlás. Pataki István, az egyetem akkor talán legnépszerűbb embere, a neves professzor, Issékutz Béla utóda lett volna. Kegyet gyakoroltak vele, hogy a lipótmezei intézetben egy laborban dolgozhatott. Horányi Mihály az I. Belgyógyászati Klinikán volt a forradalmi bizottság elnöke. Akárcsak Pataki, ő is humánusan gondoskodott arról, hogy senkit ne érjen bántódás, zavartalan legyen a klinika munkája. „Hálából” a kispesti SZTK-ba száműzték a Rusznyák István által is nagyra tartott orvost. Nagy örömöm, hogy megélhette még a rendszerváltást követő elismerést. 1956 lázas napjainak és az azt követő heteknek, hónapoknak több, máig kellően fel nem dolgozott tanulsága van. Ilyen az is, hogy mennyire működött a Rákosi-rendszer sötét évei alatt is a társadalom egészséges értékhitele. Mennyire zökkenőmentesen és minimális hibaszázalékkal választották meg a közösség által hitelesnek megismert, tartott személyiségeket a forradalmi bizottságok élére. Talán azért is, mert viszonylag rövid életű és kemény volt a Rákosi-diktatúra. A több mint három évtizedes Kádár-rendszer, a puha diktatúra, a maga módján jobban erodálta a társadalmat, megbetegítette az egészséges gyökereket. Az értelmiség többsége számára a Rákosi-rendszerben a szembenállás – legalábbis, ami a belső meggyőződést illeti – volt a természetes magatartás, míg a Kádár-rendszerben az együttműködés – gyakran ennek őszinte formája – vált meghatározóvá.
Az európai formátumú politikus, Nagy Imre 1956-ban, a második héten, elindult a pluralista, polgári demokratikus társadalom irányában. Képes lett volna létrehozni egy, a Szovjetunió iránt lojális, semleges országot, hasonlóan a nyugati orientációjú, semleges Ausztriához. Ne feledjük, 1955-ben írták alá az osztrák államszerződést. A magyar ügyet elsöpörték a világpolitika kegyetlen realitásai. De megmaradt a forradalom emléke, ha a szabadságharc el is bukott, a forradalomé, melyet a munkások és az egyetemisták vívtak meg és leginkább az úgynevezett reformkommunisták, a Petőfi Kör prominensei készítettek elő. Amikor 1958-ban, diplomám elnyerése után a kötelező néhány hetes laktanyai kiképzésen vettünk részt a lőgyakorlaton, a vagány főhadnagy még így biztatott minket: „Nem magyarázok, uraim, önöknek, csak úgy célozzanak, mint ötvenhatban!” Ma ez már legendának látszik.
Ezért sem tud a mai túlpolitizált hazai közélet igazán szembesülni azzal, mit is jelentett a forradalom akkor, és mit jelent ma. Könnyű fajsúlyú politikusok hiába próbálják meg kisajátítani a forradalmat, eszmeiségét, igaz ügyről lévén szó, ez ellenáll a manipulációknak. Még élünk, akik szívünkben hordozzuk azoknak a napoknak az emlékét, akik megszenvedtük barátaink, harcostársaink elvesztését, akik gyötrődtünk 1956 novemberében, decemberében és azt követően is még sokáig. Amíg élünk, nem hamisítható meg a történelem.
Még néhány személyes szó. 1956. november közepétől karácsonyig a győri kórházban dolgoztam. Sokat tanultam Nyári tanár úrtól, Rácz adjunktustól a belgyógyászaton, és önálló tanulmányt igényelne a sok találkozás, beszélgetés a Nyugatra igyekvőkkel. Kedvenc városom maradt Győr, az a pezsgő élet, ami akkor is jellemezte, szemben a kijárási tilalommal sújtott, búskomor Budapesttel.
1957-ből az evangélikus egyházi élet, különösen az Evangélikus Élet hetilap szerkesztőbizottságában végzett munka a közvetlenül a forradalommal összefüggő jelentős emlékem. Az ifjúság oldalát, rovatát szerkesztettem Juhász Géza lelkésszel együtt egészen 1958 februárjáig, amikorra a megerősödött politikai rendszer letörte a szolid egyházi reform fuvallatát. De az újság ma is hozzáférhető, csodálható az egyház rövid életű viszonylagos szabadsága.
Akárcsak másik jelentős életterületem, a sport változása. 1957-ben újjáalakultak a sportegyesületek, ekkor alakult meg az OSC, a pesti orvosegyetem klubja, mely életem része lett. A Kádár-rendszerben a sport, a sportegyesületek, igaz, igen szerényen, de mégiscsak valamennyire a demokratizmus csíráit képviselték.
Látszólag formai kérdés, de soha nem ejtettem ki azt a szót, hogy ellenforradalom.
A rendszerváltozás után, Prágai Dezső barátom kezdeményezésére, ’56-os emlékművet állítottak fel a belső telepi klinikakertben. Jellemző módon a milliárdos költségvetésű egyetemnek nem volt erre pénze. Magam szereztem forrást, Dezső kérésére, a sportegyesület szervezetét felhasználva. Ambivalens érzéseim voltak. Itt említem ezt először.
Ami ezen túlmenően az elmúlt fél évszázadot illeti, a történelem nem sokat fog foglalkozni vele. Marad mint rendkívüli esemény a forradalom, a megtorlás és néhány mondat a kádári konszolidációról, majd a békés rendszerváltozásról és az éppen ezért nehezen formálódó polgári demokráciáról, a jogállamiságról. Mert a zsigerekben még ott éltek a túlélési stratégiák, a megalkuvások, a kétarcúságok. Ennek a fél évszázadnak „csupán” annyi a történelmi üzenete, hogy akik itthon maradtunk, ellenszélben is valódi értékeket teremtettünk, biztosítva a szükséges cezúra mellett a nemzet érdekét kifejező kontinuitást. Nem kétséges, a forradalom emléke adta erkölcsi-érdemi tartásunkhoz a muníciót és tartotta ébren a reményt. Bár nekünk is fájdalmasan meg kellett tapasztalnunk: nincs igazán győztes forradalom.
Azt gondolom, hogy a forradalom az egész magyarságé, az egész emberiségé. Ha már senki nem él majd a szemtanúk közül, talán könnyebb lesz. De az utókor akkor adózik majd igazán a forradalom hőseinek, ha a reformok révén megvalósítja a progressziót. Nem szeretem a forradalmakat, a veszteségeket, fájnak az ártatlan áldozatok, ambivalencia a túlélés. És mégis gyönyörű volt.