„Álmot hámoz az emberiség”


„Sziporka szálldos. Ugrik tűzön át
a szentiváni nép. Ni, hogyan szökell
gyászhuszárral szende szűz és
féleszű pékkel a kajla mágus…!”

                    (Szepesi Attila: Szentivánéj)

Új álmot kéne’ írni, új darabot,
melyben én valóban Pyram’ vagyok,
s nem gúnyolnak ki a jury-tagok:
nem jó réshez teszek ragot, tagot.

                    (Tőzsér Árpád: Zuboly epilógusa)



    Valóban új álmot kellene írni, új darabot a harmadik évezred első éveinek globalizálódó szívszorításában, mikor is individuális bajainkkal, mindennapi félelmeinkkel felfakadtunk, mint egy gennycsomó, és azóta is ön-tisztulunk a teljes gyógyulás reményében. Ez az óhaj, meglehet, hogy épp a Cserhát „palóc installációi” között Magyarnándorban egy volt téesz-irodán, vagy Terényben az Istállógalériában és Akólban, ám úgy is lehet, hogy Herencsényben a Fonóban, vagy pont Cserhátszentivánban a Felhagyott Kőfejtőben a nyári napfordulón, Szentivánéjjen válik majd valósággá.
    A tizennyolcadik évébe érkező Ekszpanziónak, mint összművészeti találkozónak és kiállítás-performansznak mindig meghatározott témája volt, egy-egy aktuális hívó szóra építette akciósorozatát. Így 2002-ben például „A vár” volt a tematika. Akkor Buda várától Vác–Visegrád–Esztergom–Salgó–Drégely–Nógrád várain át Szanda váráig kellett képletesen és valóságosan is a „vártól a lekvárig összekapcsolniuk” az ekszpanzió expresszen utazó szereplőknek, akcióikkal véd- és mentsvárainkat; 2003-ban „A kilátó” fogalma köré csoportosultak a létrehozandó alkotások. A Cserhát európai értékű Sasbérci kilátóját, többszintes erdésztornyát kellett a kortárs művészetek bázis helyévé „csomagolniuk”, átlényegíteniük a performereknek; 2004-ben Szécsényben a Ferences Kolostorban, Szent Ferenc követőiként elmélkedhettek a jelenlévők a legkisebb testvérekkel, a novíciusokkal az aszkézisről, a szegénység értéket megőrző erejéről. Annak a középkori szentnek reguláiról, aki példaadó ma is, hiszen „mindent szeretett és tisztelt itt, ezen a földön, a növényeket, az állatokat, az embereket. Alázattal viszonyult a teremtett világ egészéhez”. 2005-ben, az Iszlám és Keresztény kultúra egymásnak feszülése, a londoni robbantások véres aktualitása, drámája „ihlette” meg az Ekszpanzió részvevőit. Most, 2006-ban az alkotó-rendező az „ÁLOM” tematikában, egy Terényben megújítható néphagyomány az IVÁN és JÁNOS NAPI TŰZUGRÁS és VARÁZSLÁS rituáléjára építve képzeli el megrendezni az újabb Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozót az Ipoly Eurorégióban, a nyári napforduló kozmikus, illetve természetes voltára alapozva. Amikor a Nap kel: 3.47-kor, nyugszik:19.45-kor. Ez az idő emberemlékezet óta olyan asztrológiai ünnep, amelynek hagyományait, rítusait és szertartásait szerte a világban napjainkig megőrizték. Így történt ez a reneszánszban, Shakespeare korában a Szentivánéji álom születésekor, s ugyanígy az egyik „isten háta mögötti”, Cserhát vidéki falucskában, Terényben is, ahol most az Iván és János napi Tűzugrás egykori rituáléjára építve kortárs művészek tesznek kísérletet az egykor volt néphagyomány újjá élesztésére. Ezt a népszokást kívánják átplántálni a szomszédos falvakba is:Herencsénybe és Cserhátszentivánba. Mert mi is történik valójában ezen a napon tér-időben, a kozmikus egészben?
    Az év leghosszabb napjának legrövidebb éjszakáját élhetik át az ünneplők a csillagég alatt. A világosság győzelmét a sötétség fölött. Szent Iván éjszakája álomittas, titokzatos és varázslatos. Az időntúlivá nőtt pillanatok szereplői kelnek ilyenkor életre bódultan, szerelmesen: a Titániák és Oberonok, a Puckok és Arielek, Hermiák és Lizanderek, köztük az izgatóan parányi Nemtők és kis Koboldok. Így lehet a nyárelő a szerelem ünnepe, a házasság megszentelődéséé. És így válhatott évelő néphagyománnyá a vadvirágkoszorú fonása, a tűzgyújtás és tűzugrás rítusa, a mesélés és álmodozás, a gyógynövénygyűjtés, az éneklés és a táncjárás, a nyírfaág ajándékozás: – mikor is a szerelmes, szíve választottjának zöldellő faágat ad; vagy épp valaki valakivel közös tálból cseresznyézik – és/vagy, a mulandóság ellen a tisztaszoba vánkosára, meg a sírokra is valakik éltető nyírfaágat helyeznek, illetve gyertyát gyújtanak a feltámadás, az újjászületés reményében.
    A „SZENTIVÁNÉJ élő néprajzi, irodalmi és művészeti hagyománya a mai képzetek szerint is teremtő akaratot, ihletet kell, hogy adjon a költő-, a filozófus-, a zenész- és színész-performereknek, a kiállítóknak, és a közönségnek is. Az Ekszpanzió alkotói évek óta természetes módon emelik be akcióik körébe a „genius loci” értelmében, a befogadó hely szellemi örökségét, értékeit. Jelen esetben a Cserhát vidékéét, a Palócföldét. Terényben az Istállógalériában, Herencsényben a Fonóban, valamint Cserhátszentivánban a római katolikus Templomban kiállított művek, valamint a Mikszáth-i Görbeország lankás tájain elhelyezett land’art-ok a találkozó eseményei után még hónapokig őrzik majd a Szent Iván Éj holdudvarában született gondolatokat, a megismételhetetlenül egyszeri előadások és performanszok emlékét, a zenei és verses improvizációk éteri pillanatait. A Napút Ekszpanziós tematikus száma pedig, ahogy eddig is, dokumentálja és rendszerezi az alkotói folyamatok legfontosabb stációit, elemeit, többek között azt a verssé formálódó tényt, hogy a föld kerekségén, ma is ÁLMOT HÁMOZ AZ EMBERISÉG.

Németh Péter Mikola