Horváth Ödön

A vízi tündér

A holdfényben húz, vonz gyönyörűséged.
Ezüstszálú hálódban foglyul ejtesz;
hínárok közé, kagylóágyra fektetsz.
Merész ajakkal csókolgatsz, én téged;

úgy zuhanunk álomba mind a ketten.
Álmunk elvisz víz-kastélyod kertjébe,
ahol a kristálytiszta világ mélye
sarjadó szerelmünk jelképe, testem

buborékokból hímzett sírkamrája,
ahol létünk éteri valósága
boldog virágoktól, halaktól ékes.

Ott lebegsz közöttük; uszonyod fényes
pikkelyein a holdvilág szikrázik.
Nézlek, csodállak hajnalhasadtáig.

44/23 Szerelmes

Az utolsó napon

Trombita szól. A régóta hiányzott
szózat; időt, teret betöltő.
Mélység és magasság üzenetének
egyszer és mindenkorra összefoglalt

lényege. Hír az örömről. Az áldott
bizonyosság titkát megőrző
üdvrivalgás, ég felé szálló ének,
hullámok himnusza; egymásba olvadt

szent ígéret és kielégült szükség;
a kitágulni vágyó mindenségbe
szökő dal, sorsunk tágra-nyitott torkán

újjászülető hozsannánk zenéje,
hogy minden kín s megaláztatás szűnjék,
s emeltessék fel a kereszt s az oltár!