Bohár András


„Elrágják a galambok a Napot…”


Bakucz József és Kemenczky Judit költészetéről



    A véletlenek és szükségszerű realitások többféle érintkezési pontot kínálnak, ha a két alkotó párhuzamos és egymást metsző szövegösszefüggéseit figyeljük. Bakucz a Nyugat „kosztolányis” örökségét, az Újhold körének, s később a nyugati literatúra haladó modernizmusának törekvéseit formálta saját létkérdéseinek tükrében (Magyar Műhely, Arkánum). Kemenczky Judit a hetvenes évek honi és külhoni avantgárd progressziójához kötődve (Fölöspéldány Csoport, Magyar Műhely) indította útjára azt a többféle forrásból táplálkozó beállítódását, amely ma is jellemzi munkásságát. Jelen tanulmány keretében azoknak a szövegösszefüggéseknek a folyamatos jelenlétére szeretném felhívni a figyelmet, amelyeknek dinamikus átalakulása magával hozta az egymásra felelő, egymást kiegészítő költői dialógust.
    Bakucz a hatvanas években – a párizsi Magyar Műhely alkotó közösségéhez kapcsolódva – már érzékeltetni tudta tulajdonképpeni költőiségét. Túllépett a szimbolikus-melankolikus világértelmezés literatúránkban is jelen lévő tradícióján, és az abszurd létbevetettség egzisztenciadokumentumaként jelentkezett az első két könyv (Napfogyatkozás. 1968, Párizs, Magyar Műhely, Kövesedő ég. 1973, Párizs, Magyar Műhely). Annak a személyes és egyetemes szorongásnak adott lüktető-lélegző megjelenést, amely olyan önmagán túlmutató univerzalitást reprezentált, ami összekötheti az individuálist és egészt magába fogó jövőorientációt:


Számolni kezded a napot
az éjszakák felét már ismered
kilóg belőled itt meg ott
a kóc a drót a liszt pereg
s míg egyfelől a kompozíciót
ki honnan jön és hová megy
látod látod már mint a boldogok
a láthatatlan mérleget
s mint újszülött vakítja szemed
mert végetért a hűvös alagút
a fény hol csupa csont bőr alakok
hordják a Lényeget


(Csupa csont bőr)


    A történet újramondása maga a történet. A semmisség bemérése (Számolni kezded a napot) és a romlás profán jelenvalóságának egymásra vetülése (kilóg belőled itt meg ott / a kóc a drót a liszt pereg) egyneműsíti a kompozíciót, a biztos pont keresésének kísértését, annak a bizonyos hűvös alagútnak a végén megjelenő fényt (hol csupa csont bőr alakok / hordják a Lényeget). S ezt a tág asszociációs udvart bevilágító szövegeződést egyaránt értelmezhetjük századunk kataklizmáira történő költői reflexiósorként, miként a mindenkori szellemi kiszolgáltatottság és a lényegi valóság keresésének hiábavalósága is felsejlhet előttünk. Ebben a kontextusban azonban nemcsak az érhető tetten, hogy a versírás mint számvetés, lényegkeresés súlyos kétségekkel terhes, de a könyv rákövetkező ciklusainak variációit is értelmezhetjük ezek tükrében. „A semmi énekének”, „emlékekkel perzselt filmszalagjának” újrajátszásai, átdolgozásai, eddig kivehetetlen részelemek jelentőségére hívják föl figyelmünket. A „világidő” múlásától (Órák) a géniuszok modern korban megtestesülő jelenlétéig (Freud, Eliot, Braque) ívelnek a távolodó és közeledő kompozíciók, hogy majdan a Vissza Európához ciklusban ismét megszólalhasson a szonettszimbolikájához köthető áttekintő panorámakép, immáron nem földközelből, hanem a felhők közül:


És most először látjuk az alattunk
zöld és arany kockákkal rajzolt táblát:
emberek élnek ott és áll a dámajáték;
hol rég hódított, szelídítve dobban
a néhány lábnyi föld alól ma is
Róma szíve.
                   Mögöttük lassan zárul
két méltóságos szárny, sápad az éjszaka:
ezer hurkot vető, fortyogó, zavaros
folyam.
            Sötétség, démon-körmeid
közül a sorsunk madara kiröppent.


(Vissza Európához XIV.)


    A tematizációs és poétikai formatartalmakat újragondoló világértelmezés tovább tágul a Kövesedő ég 1973-ban közzétett könyvében. Azonban míg az előző összegzés az európai kultúra szonettszimbolikájába foglalta bele sajátos rekonstrukcióját, addig ez a munka már a kezdőpontok kijelölésével is a távolodás félreérthetetlen gesztusát mutatja fel:


készülődik az arcom tenyeremben
kavicsok erezetét
forró kövek repedéseiben a szőrös
tengeri élet
csodáit tartom őrzöm a riadozó halak hűs
szíve dobbanását
talpam érzi a hitetlenek hideglelős tapasztalatait a Föld forgását
álmomban a tenger folyékony szerkezetét híg évmillióknak
sós-keserűségét az egeknek
epesárga bánatait
madarak
bukását
bordáim közt tengerszem tisztaságát
öblök lezárt békéjét
őrzöm
a lemondást


(A színek halála III.)


    Érdemes figyelnünk arra, hogy a Színek halála ciklus négy szabad-szövege mind a négy évszak változó körforgását, mind az egzisztenciális reflexiók és létértelmezések párhuzamos változatait szemléletessé teszi. Ezzel mintegy beindítja azt a dimenziósort (Orfeusz-sorozat, Halotti beszéd), amely egyértelműen jelzi a distinkció egyetemes kulturális visszaemlékezésekhez kapcsolódó lehetőségeit, valamint a sajátos költői világformálás szövegi megtestesüléseit:


egy este megrepednek a kirakatok
és az egész természet természetesen a város utcáira ömlik

kifeszített hang
töri meg a tenger
üvegtábláját

születtem                    halnak
madár                        madaraknak
                    én           éneknek
hal                              születik


(sketch)


    Már ez a vers is érzékelteti, hogy a ciklus elején megjelenő Ikon poémája egy elképzelt és egyre gyorsuló jövő leírhatóságát veszi célba (a dal törik ezer darabban hull a kőre / csillagok csörömpölve kacagnak) / alkony sekély vizében őrjöngve zongorázik / sápadt medúza // óriás zsebóra jár a levegőben/utcák zegzugából kihámozzák a sorsot / türelmetlen mozdony ketyeg a folyosón kint / készülj az útra // a szív folyton törik ezer darabra hullva”). S mindez két irányban is kiteljesedik. A mitikus egész megkísértésének formájában, valamint a dinamikus jelenvalólét pillanatainak egymásra vonatkoztatásában.
    De itt lapozzunk bele Kemenczky Judit Sorsminta (1982, Magvető Könyvkiadó, Bp.) című kötetébe, ahol az előzőekhez hasonlatos létértelmezések kerülnek a verssorozat középpontjába. A visszaszámlálás pillanataival indítja a versfolyamot a költőnő (9. NYITÓJÁTÉK vagy AZ ISTENEK ÉS KÖLTŐK NÓ-ja:


Csodálva
nem szakítottam
                          félbe játékukat
nem avattam be őket
                                  felismeréseimbe
Az aki én voltam
Elhagyott
                üres csónakként
sodródott
a torkolat felé
                       ahol az események
komor láncszemei
finom ezüstté porlanak
                                    és visszatérnek
ősforrásukba
A nyílt tengerbe


(9. vers I. részlet)


    A semmibe, az ősforráshoz, a tengerhez érő kiüresedett én metaforikája (üres csónakként) pontosan jelzi azt a készültségi állapotot, amely a feltöltődés és kirepülés előtti rezonancia lenyomata. Mert ezt követően a különböző időutazások a nomád világ sátortetőitől párttitkárok és televíziótornyok, Buddha-szobrok útjelzői által vezetve eljuttatják költőnőnket visszatérő óriáskerekéhez, sorsmintájához, s megpillanthatja a feliratot: „nincs semmi ISTEN házán és az ÉG kapuján”.
    S hogy mennyire egymásra következőek, egymást értelmezőek a visszaszámlálás poémái, azt jól érzékelteti az Újjászületés (5. vers), ahol a mindennapiság visszaemlékező víziója az éteri szakralitással kapcsolódik egybe, hogy újabb idő- és történeti utazás válhasson valóra (4. vers Három történet). Azonban A változások könyvét újraértelmező versfolyam nem azt kívánja érzékeltetni, hogy egyszer és mindenkorra megtörténhet jelen világunkból való kilépésünk, pusztán azt kívánja nyomatékosítani, hogy az elmozdulás rögzítése, a distancia leírása mindenkor alapfeladat. Nem véletlen, hogy így indul vers: „A villanymelegítőn hús sül / egy doboz sört / veszek ki a jégszekrényből / elhelyezkedem a kád fehér peremén”, majd ezt követően Hodegus Igazságra vezérlő kalauza, Pázmány Péter Szent Pálról írott magyarázata s végül a Változások könyvének harmadik szent jele vetül ki a papírra az örök egyesülés és válás egybetartozását megjelenítve. S az is érzéki fenoménként – sokszor vizuális költemények geometrikus kalligramma formájában – kerül elénk, hogy a meditáció csak pillanatnyi intenzív állapot, s hogy a jelenből startoló visszaszámlálás bármikor megállítható, újrakezdhető (0. vers):


                            A völgyből
szagtalan könnyű
pára száll
Kalózhajót röpít a magasba
Személyzete nincs
                            kötelet
Alkimisták rózsalánca
a kifeszített vásznakon
az ősök szellemarca
világít
          Földi
          természetük kettősségét
          vonzalmaik hiábavalóságát
          balsorsuk könnyeit
Elnyeli
           visszaszívja
a lángoló fehér ég


    S a könyv lezárásaként értelmezhető Kereszt-tény levelek mintegy összegzi azoknak a szellemi-poétikai tartományoknak a jelentőségét (No, keresztény misztika – Hildegard von Bingen, Jacob Böhme, Jin-Jang tanok, Fölöspéldány Csoport – underground-avantgárd), amelyek az elkövetkezőkben más és más mértékben meghatározóvá váltak a költői világ kiépítésében, azonban mindig intenzív viszonyban álltak a keresztény vallási-erkölcsi kultúra alapjellegzetességeivel.
    Ennek tükrében azt is megfogalmazhatjuk, hogy a táguló, ám mégis visszafordíthatatlan egyedi megsemmisülés költészete (Bakucz), valamint a lét- és időhierarchiák közötti átjárhatóság és a mindig azonos viszonyítási pont (Kemenczky) feszültségzónái egymáshoz kötődhetnek. Jól érzékeltetik a két költő virtuális-tematizációs közeledéseit Bakucz a hetvenes években közzétett versei a Mindennel rokon sioux indiánok megidézésétől (Magyar Műhely 1976. 49. szám) a „Vénusz születésének” afrikai mitikus orientációján át (Magyar Műhely 1977. 51. szám) egészen már a Kövesedő ég könyvében megjelenő Manhattan ciklus óta folyamatosan épülő „amerikai-magyar” szabad versekig (Útilapu opusz, Kanada, Százhuszonnyolcadik mantra).
    S ha jeleztük az azonos tematizációs pontokat Bakucz és Kemenczky szövegeire figyelve, akkor arra is szükséges összpontosítanunk, hogy milyen eredendő költői prezentációs különbségek mutathatók ki. Az 1978-ban Marlyban megrendezett Magyar Műhely-találkozón hangzott el Bakucz József Játékkocka avagy a játék kockázata címmel megtartott előadása, amelyben a következőképpen fogalmazott: „A szavakat tehát úgy kell használnom, hogy elevenek maradjanak – vagyis az általuk hordozott közlés elevenen hasson arra, akivel közölni óhajtok valamit. Ennek egyik módja a játék a szavakkal; vagyis az a belátás, hogy az elevenség komolyabb követelmény ebben a dologban, mint a komolyság – amely utóbbinál nincs unalmasabb dolog a világon – s ha valami unalmas, akkor életét veszíti, a felvevőállomás számára nem jelez és nem jelent semmit.” (Magyar Műhely 1978. 56–57. szám). Természetszerűleg ez valóban csak egyik eredője Bakucz költészeti beállítódásának, de azt mindenképp aláhúzza, hogy esetében létfontosságú volt a mindig megújuló mozgó perspetívaképzés, a meglévők újraformálása, újraértelmezése. Mindez párosult azzal a költői világszemlélettel, amely az önmagát megsemmisítő azonosságtudattal jellemezhető. S ha ehhez viszonyítjuk Kemenczky Judit ars poeticaként is értelmezhető vallomását, amit a nó-drámák szellemisége kapcsán fejtett ki, akkor ennek a tevékeny jelenlétnek a visszáját pillanthatjuk meg: „A nó-drámák egy olyan világban játszódnak, ahol a dolgok mélyén a mindenséggel való azonosság és egység elve működik; a világ csak látszólag dirib-darabokból álló, felfoghatatlan és összefüggéstelen események és jelenségek kusza hálózata. Valójában szakrális egység: irgalom és szeretet járja és hatja át a szenvedélyek, bűnök, hatalom, bosszú és őrület világát… Itt nincs, nem lehet jelentősége az általunk értéknek tartott konvenciórendszernek. Itt nem lehet hazudni, csalni, tévedni. Minden önmaga átszellemítő lényegével azonos, és ennek következményei kikerülhetetlenek.” (In: Nó-drámák 181. o. 1994. Orpheusz Kiadó Bp.) Mert míg Bakucz a mindent megismerni akaró, örökkön tétek után kutató játék-költészete a mindenkor egymáshoz viszonyító értelmezéseket hozta mozgásba (s ez jól megfigyelhető vizuális költeményeinek vagy a szótörések kapcsán kialakított jelenésszóródásai kapcsán is – erről Nagy Pál, Papp Tibor és Vitéz György tanulmányai szólnak), addig Kemenczky a bepillantás és követés próbatételeire irányította figyelmét. Utóbbi számára nem az volt kérdéses, hogy milyen filozófiai, mitikus-metafizikai összefüggések konstituálják a tényeket, a dolgok leírásának lehetőségét. Pusztán a folyamat emotív, majd én- és világazonosságot kiteljesítő jellegzetességeire koncentrált.
    A következőkben Bakucz utolsó könyvének (Megalit. 1994, Magyar Műhely–Orpheusz) és Kemenczky Judit párhuzamos kötetének (Amerikai versek 1985–1991. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1992) egymás mellett haladó jellegzetességeit vesszük sorra.
    Bakucz a hét kötetet magába fogó Megalit Illuminációk könyvében (1985) így jelzi a metafizikai kapcsolódás jellegzetességét:


    Milyen messzire látok hirtelen!
    Milyen ijesztő ez a megnövekedett, hirtelen megnyúlt sugarú
látás! A Változó vagyok az Állandóban – ezt most azonnali
módon, minden spekuláció nélkül tudom..
    És azt is: Te vagy a Világegyetemben az egyetlen lény aki      i
tt nekem rendeltett – és hogy nincs    ezidőszerint     egy    mási
k Te – és egy másik én. Teljesen és tökéletesen, csakis az egymás
é vagyunk. És ez evidens is: hiszen nincs is olyan még egy, mint
Te és én. E percben legalábbis nincsen…


(Mount Mansfield tetején, farkasálarcban – részlet)


    S ez a pillanatnyi erotikus önazonosságot kozmikus egészbe helyező gondolatiság még inkább zenévé, énekké szerveződik az Acid Rock rákövetkező darabjaiban, ahol mind a tipográfiai kiemelések (Rock ballada), mind a jelen habzsoló fogyasztásainak gyorslenyomatai (Embólia Háromfelvonásban, Edgar Allan Polaroid) együttesen jelzik azt az örömöt, amely az élet rejtett erőforrásának megtalálását jelentette Bakucz számára.
    S a válasz intenzivitása is mély rétegeket bont fel: „a beszélt nyelv mely fölsebzi a szádat”. Kemenczky amerikai versei az „ÉNEKLŐ EMBER szögletes könnyeit” itatják le, s érzékeltetik annak a „konkrét élesen megvilágított térnek” a matematikai-geometriai szerkezeten túlnyúló valóságát. Ami már túllép a Bakucznál mindig tetten érhető tulajdonképpeni költőiség önalakító azonosságán, és a másikért való létezés terhes és örömteli perceit építi. Fontos ezt jeleznünk, mert nemcsak akként olvashatjuk a párhuzamosan futó Bakucz- és Kemenczky-verseket, hogy azok milyen tematikai, világértelmezési összefüggések igézetében vonzzák avagy taszítják egymást, de a kommentárokra jellemző követés megfigyelési szempontjait is rekonstruálhatjuk.
    Az 1987-es keltezésű Judit könyvében ezt olvashatjuk Bakucz tollából:


Bedobom a tűzbe amit eddig írtam és végignéz
em amíg elég és majd utána kimegyek a mélyví
zre ahol az indigó kezdődik ahol a kontinens
függőlegesen zuhan a többezer méteres fenékig
ahol minden mozog ahol vulkántűz ég a víz ala
tt ahol elképesztő hegylánc vonul a Fokföldtő
l Izlandig ahol vajúdik és mangánt fortyogó r
ezet szül álmában a Planéta


(Az idő halál 4. – részlet)


    S ezt természetes sodródással követi a gondolkodás elfelejtésének óhaja, az életutak metszéspontjainak értelmezése, a mindennapi gasztronómia gyönyöreinek pontos rögzítése (egy báránycomb elékészítésének leírása) vagy a Bostontól délre fekvő „heliotikus múlt” megidézése. Ezzel mintegy kihúzva a versszalag végtelenbe érő fonalrendszerét, hogy utat találjon a „másik” is: a nemcsak-képzeletebeli labirintusban.
    Kemenczky Judit amerikai verseinek első öt darabja kíséri a valóságos labirintus útjait járó költőt. A különböző hangulati ihletettségeket és létállapotbeli változásokat érzékletesen jelzik a címkiemelések: a kísérteties mézeshetek, most megigérem nem sírok sorkezdései együttesen indítják útjára azokat a hangolódási hullámzásokat, amelyek kísérik avagy zárójelbe teszik a görög egyház, a modern hittudomány, a komputerbank és Buddha acélkék hasított bőr mellkasának nevében kimonóba öltöztetett férj önazonosságát.
    A „MEDITÁLÓ ISTEN IGENT MOND” (Kemenczky) a mindent egybelátni, együttérezni akaró életdialógusra. S ennek szép könyve az 1988-as Párbeszéd (Bakucz). A buberi perszonálfilozófiai problémája kerül előtérbe itt, amely a tradíciók újraértelmezését hívja segítségül, hogy ismét Én és Te viszonya uralkodjék dialógusainkban, hogy egyáltalán legyenek párbeszédeink, ne csak Én és Ő, Én és Az lecsupaszított instrumentális viszonyai uralkodjanak felettünk és helyettünk. Azonban Bakucz tudatos és önreflexív versépítkezése mintegy kiszélesíti a lehetséges dialógusok határait. Mert nem pusztán a másikkal és mindenkivel létrehozandó kapcsolatok lehetőségi feltételeit veszi számba, hanem ehhez mindig hozzágondolja saját létállapot-változásának múltbéli és jelenből jövőbe startoló dimenzióit. A bal oldalon megjelenő ittlét-prezentációk, kép- és érzéstöredékek látomásos foszlányai (textuálisan és vizuálisan egyaránt) bemozdítják a jobb oldalon megjelenő narratív szövegek jelentésességeit. Hogy majd ezt követően a Fantom Pacific Végtag 1987–1988-as munka kultúr- és egzisztenciálkritikai fogantatású végletesen és drasztikusan odadobott kollázsai lezárjanak egy alkotói periódust (Kol Láz, Satrafa avagy Spontán Gyulladás). Ez a poémasor azt az improvizatív és free dzsesszre olyannyira jellemző szabadságot is megmutatja (erről Deák László beleérző írása szól), amely már elszakad a meditációs gesztusok törvényeitől, és nem apellál a megértésbeli kódok jelenlétére avagy hiányára: egy-szeri módon és egy-szerűen csak mondja, fújja, énekli: „Hát így szerelmem az általános globális topi / kellős közepében vagy / unk de a lelki a szellemi lerobbanás a / legrosszabb ebben… kihullik a hajunk és / nem lesz / többé / civilizáció / Kereszténység / kreténség / hónapokigégmajd budapest Páris / Moszkva Wasinghton / satöbbi” (Globális Topi)
    S minderre az önfeledt, ám mégis halálosan pontos apokaliptikus víziósorra ráfelelnek Kemenczky Judit Bakucz Józsefnek (1929–1990) és Muso Soseki japán költőnek (1275–1351) írott 11+0 versei. Ebben a folyamatsorban is, akárcsak a Sorsminta kötet „visszaszámlálás” verseiben a 0 pontra érkezik el szerzőnőnk. Csak ebben az esetben egy növekvő számsorhoz kapcsolódik a pozitív és negatív számokat elkülönítő nulla szimbolikája. A növekedés periódusa után lezáruló folyamat tisztaságát, a maga paradoxitásában jelen lévő neutrális telítettséget érzékeltetik a versek. Azzal, hogy az ajánlásban megjeleníti, hogy kiknek szólnak a versek, az olvasót is mintegy arra készteti alkotónk, hogy az örök emlékezés áramába kapcsolódjon bele, s minden sort, betű- és gondolattörést egy szükségszerű és valóságon túli valóság fényében értelmezzen. Egy fizikai rekvizitum jelképpé növelése (ja! most bekapcsolom a powert), a személyes jelenlét előérzetszerű képe (gyötör a kettétört ecset / amivel a kettétört képet) vagy a mindennapi valóságra emlékeztető emlék (HAGYD A KERTI LÁMPÁT) egyaránt előlegezik az „ÜRES ÉS TISZTA VILÁG EGÉSZEN” tíz világtájban sem megeleveníthető vízióját. Ezt követően már minden a maga természetességével történik, s a papírlapra kerülnek végérvényesen Kemenczky Judit „ön-gyógyító talizmán”-jai.
    Az hogy mennyire reflexív-követő költői párbeszéd részesei lehetünk, ha a Megalit és Az amerikai versek szerkezetére figyelünk, arra az is bizonyságul szolgál, hogy Kemenczky Judit az ön-magát „gyógyító talizmánjainak” odahagyása után már egy újfajta mitologikus univerzum felrajzolását kísérli meg. Ahol szerepel Bakucz József poétikai portréja, kollázs és asszociációtöredékeinek lenyomata, de Avillai Szent Teréz és Szent László éppúgy felsorakozik a kubista portréként jellemzett szöveg-egymásratolódásokban, mint ahogy Krisztus urunk szenvedéseit is átjárják a „naiv rajzkép” illusztrációk. S az is beszédes, hogy az utolsó ciklus „Kadmiumsötét briliánsvörös életvonala”, mintegy értelmezi és előrevetíti – Szabados Györgynek ajánlva – a legutóbbi Napfutók könyv (1996, Íves Könyvek 10.) párhuzamos poétikai meditációit Bakucz József költőről, Rektenwald Zsóka festőnőről és Szabados György zenészről. Ezt megidézve jól jellemezhetjük Kemenczky Judit közvetítésével annak a költői univerzumnak a határpontjait, amelyet Bakucz József már csak mint „napfutó” kísért meg újra és újra: „A napfutó futása, természetéből következően, díjazhatatlan. Ő maga a nap. A spirituális világossággal folytat extatikus, szerelmi viszonyt, mely viszony azonban nincs ellentétben a vallásos ihletettséggel. Szenvedélyes hit nélkül a futó zártkörű sportesemény arénájában találja magát, villanykörték műfényében, a meszelt rajtvonal előtt térdre bukva, majd egy dörrenéssel hallójárataiban igyekezve-futva megindul a sóderrel felhintett, műgyeppel burkolt, masszívan egyenletes terepen: lihegve, zihálva a kifeszített célszalag neonrózsaszín-neurózis masnijáig… kezeivel lelkesen integet a lelkesen ünneplő, integető nézőközönségnek, végül az ünnep záróakkordjaként: bankszámlájára a komputer rágépeli a sikernek megfelelő siker-honoráriumot.”
    Hogy díjazhatatlan, díjazásra nem szoruló az igazi költészet, azt Bakucz József versei, életműve példásan igazolja, mert az igazi napfutót, a Napot félti, azért énekel, nem másért:


Elrágják a galambok a Napot
és a vörösbegyben vörösbegy lesz a mag
ami tele van Nappal
                             a világegyetem
egyetlen napján itt vagyok
                             nem vagyok itt
és a Nap szól bennem
                             a mag
                             ami a vörösbegy


(69 lap gépírópapír – kiadatlan versek 1989. részlet In: Arkánum, 12. szám)