Kántor Lajos

Három utca

    Aligha van város a világon, három utcából álló. Kolozsvár, amelyre az elmúlt évszázadban (mert erről tudok többet) annyian voltunk büszkék, természetesen ugyancsak az utak, utcák, terek sokaságát mondhatja a magáénak – én mégis megmaradok a hármas számnál, amikor megpróbálok válaszolni a nekem (is) föltett kérdésre: mi a kolozsváriság lényege? Minthogy hatvankilenc évemet mondhatni egészében itt töltöttem (szoktam emlegetni, hogy hat hétnél többet sosem voltam egyvégtében távol), a válaszadás kényszerével nyilván nem először nézek szembe; az utóbbi években pedig könyvek sorába igyekeztem belefoglalni a tulajdonképpen magam számára is megfoghatatlan feleletet. Ennek a kísérletsorozatnak irodalomtörténeti formába öntése volt a 2004-es (pesti kiadású) Fellegek a város felett (Regényes korrajz: Kolozsvár, 20. század), Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Tamási Áron, Szabó Dezső, Kolozsvári Grandpierre Emil, Laczkó Géza, Hunyady Sándor, Ligeti Ernő, Ignácz Rózsa, persze Kós Károly és Cs. Szabó László megidézésével (rövidítem a névsort); helyet kaptak benne fiatalabbak is, a kortársaim, barátaim, Bálint Tibor, Kolozsvári Papp László, Csiki László. Az érdemi – legalábbis szubjektívebb – szembenézés kezdetét A kapu, a házon belüli széttekintés jelentette (a Balassi és a kolozsvári Polis vállalta a megjelentetését, szintén 2004-ben), családregényvázlatnak neveztem, naplókkal, levelekkel hitelesítve. Aztán jött egy sajátosabb műfajú folytatás, A mennyei kapu, az én apokrif kerekasztalom (Korona Kiadó, 2006), „meghívottjaim” közt mindenekelőtt Károly bácsival (Kóssal), Cs. Szabóval, Szabédi Lászlóval, Jékelyvel, Balogh Edgárral, Páskándi Gézával, Bajor Andorral, Panek Zoltánnal, de Illyés Gyulával, Déryvel, Mészöly Miklóssal és Balassa Péterrel is (ötvennyolc nevet már végképp nem sorolok). Egyszóval, aki az én kolozsváriságomra kíváncsi, annak legalább ezt a három könyvet ajánlom.
    Hogy mégse pazaroltassak az olvasóval ennyi időt és pénzt, a címben jelzett három utcáról mondok néhány szót – egyúttal tovább is lépve a megnevezett könyvek idején, kitérve arra, ami épp most foglalkoztat. Az én három kiemelt utcám: a Farkas utca, a Mikes Kelemen utca és a Rákóczi út. (Ma mindegyiknek román a hivatalos neve – legtovább, egészen a közelmúltig, Rákóczi állta a versenyt, mígnem egy román tábornokra keresztelték át –, de a régi kolozsváriak őrzik a magyar utcaneveket, Rákóczit mint helynevet még a román nemzetiségű taxisok is tudják.) Az első a kisgyerekkorom színhelye meg az iskolámé, a Református Kollégiumé s a református templomé. A meghatározó első tíz év emlékei közé tartozik, hogy a mi lakásunkkal srégen szemben állt Apáczai egykori (állítólagos) háza, ahogy a szüleimtől hallottam. És a Mátyás király – Kolozsvár szülötte – idején építeni kezdett Farkas utcai templomba vitték, pompás díszmenetben 1942-ben az Apafiak hamvait, ezt én a lakásunk ablakából néztem ötévesen. A mi iskolánkkal egy utcában, a nyugati végen álló piaristák alma materében tanult egykor Mikes Kelemen, évszázadokkal később Kuncz Aladár. Ennél sokkal többet mesélt az erdélyi és közvetlenül a kolozsvári múltból Cs. Szabó László jó hatvan évvel ezelőtt Illyés Gyulának és Márainak, a Via Sacra, azaz a Farkas utca hársai alatt, én nyilván nem akarhatok versenyezni vele kolozsvári lokálpatrióta büszkeségben.
    A Mikes Kelemen (egykor: Major) utca családi örökségem, a nagyszüleim építtették a házat, amelyben ma is lakunk – az építő pedig Reményik Sándor apja volt. Hogy itt az elődök és mi, a család miket éltünk meg, abból ad némi ízelítőt A kapu. Innen, ebből a kapuból indulhattam megpróbálni kinyitni „a mennyei kaput”, régi-új beszélgető-, vitatkozótársakat keresve, hogy közösen véleményezhessük a már nem élő mesterekkel, barátokkal a jelen közügyi gondjait.
    A harmadik, mostanság is sűrűn gyakorolt kolozsvári utcám – a Mikes Kelemen mellett – a Rákóczi út. Ide költözött, kényszerűségből, a Korunk szerkesztősége. Igaz, a ház, ahol újra otthont találtunk, idősebbek és fiatalok, Korunk-csinálók, kissé romos, a hegyoldalról lefolyó víz alámossa a falakat, vagyis generáljavításra szorul az új székhely, most azonban jól érezzük magunkat itt, a központtól egy kicsit távolabb. Bennem pedig napi rendszerességgel tolulnak fel az emlékek, amikor elmegyek Kós Károly utolsó lakhelye előtt, hogy pár házzal tovább azt az ablakot lássam, ahonnan Korunk-beli elődöm, az éppen száz éve született Balogh Edgár nézhetne ki, még tovább pedig egy olyan bérház áll, amelyben szintén elég sokszor jártam, a valamikor Utunk-szerkesztő Marosi Péternél, illetve az európai ismertségű román irodalomtudósnál, Adrian Marinónál (az ő irodalomkritikáról írt testes könyvét magyarra fordítottam, Dávid Gyulával társszerzőségben). Marosi egykori lakásában Gáll Ernő ide költözött özvegye őrzi, rendezi a Korunk-történet számos jelentős dokumentumát, következésképpen ide mostanság szintén el-eljárok.
    Mi tehát az én kolozsváriságom titka? Folytathatnám műemlék-leírással (Fadrusz-szobor, a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra, Házsongárd), sportbeli emlékekkel, kirándulásokkal. A személytől függetlenedő vagy nagyon is személyfüggő más – lehet, meggyőzőbb – válaszokat tessék kikeresni Reményik Sándor, Kós Károly, Jékely Zoltán, Cs. Szabó László, Bálint Tibor s a többi elszánt-elfogult kolozsvári életművéből.