Lászlóffy Csaba
Na de a város!
(Bálint Tibor emlékének)
Ha úgy érzed, hogy valami egészen kiürült,
az már a halálhoz viszonyulás létformája:
előre- és visszafutás oda, ahol
a körvonalak elmosódtak és a
legvégső lenni-tudás megértésének
lehetőségén kívül egyéb nem maradt.
Aggályoskodó műgonddal szemügyre
venni a rothadásnak indult fércelést –
„Mikor is érzékeltem először a bomlást?”
Az értelemre sunyító felbérelt lárvaarc,
avas szag ül meg a puhány ráncok között;
s közben a fontoskodó pátosz: a trónszékre
sóvárgó gnómok szerepjátszó hajlama!
A rendkívülit mímelő középszer! – – –
Forró vérhullám önt el: mit ér álom,
nyugtalanság, tehetség, képzelet,
ha nincs más kötőanyag már, csupán
e törmelék?!… A sírhantok konok
tusakodása – nem is világvégi,
csak ezzel a provinciális sötétséggel.
Jön-e a Garabonciás, vagy, jaj, örökre
elakadt s porladozik valahol?
A „magánegzisztencia” legtávolabb
jutott a valóságos gyökerektől
(nem csupán genetikai eredetétől) –
mikor gyermetegség kimondani,
hogy van valahol egy haza!
*
Közterek irgalmatlansága,
örök egyenruhák, örök panaszfal;
tövében az elmerülő város kétfajta
egyhangúsága: az idegenségben
kifordított lelkeké és a törmelékből
egészet hazudó törzsi türelemé –
a csontig hatoló közönnyel
szedni a napi nyugtatót!
Az engesztelhetetlen indulat
mit ér, midőn mindent bepiszkol a
meghódítottság mirigyváladéka?
Mi az, hogy bebiztosított haza?
Hogyha az idegen anyag már
otthon érzi benned magát?! –
Csak rögeszmék és rég halott morál.
Családi örökség – mi több: ereklye(!)
s kegytárgy lehet akár egy műanyag
szájpadlás is, vagy egy lúdtalpbetét.
Nem kötöttél soha életbiztosítást.
Na de a város!…
A mindenkori
lehetőségek kivetítése a kiürített
térbe. Kit érdekel a régi arc-
kifeje
zés, amikor a kacat, mely
fölébe épül: mint valami húsos,
érzéki ormány, mindent eltakar!
Ki hiszi el még azt, hogy tatárdúlás,
török, vallon gyújtogatás után is
tovább éltek ezek a kövek?!…
„A halál a jelenvalólét
legsajátosabb lehetősége.”*
Ennek a teljes elbizonytalanodást
kísérő alkonyati borongásnak
nem sok köze van már a félelemhez.
Mint amikor az öntudatlanságba
zuhanó feje, szesztől mérgezetten,
tulajdon két talpa közé szorul.
Hányszor eljátszadoztál a gondolattal,
hogy úgy vagy, akár a rómaiak: a sűrű
rengetegből jött vad, értelmetlen
ordítások jobban megőrjítenek,
mint maga a mocsárláz!…
*
Mondják: a hódító is tudatában van
végességének. A békekötésnél átkosabb
örökség már csak a béketűrés lehet.
A felszentelt rémülettel útját állni –
kinek? minek?
Sebed nem véd már; érzékenységed
sarcot meddig fizet?