A szöveg fraternizál

    „Elsejétől mindenki szabadon választhat múltat magának” – idézi a Barguzini Vörös Lobogó cikkét Pável, a szovjet tiszt („a Bajkál tó-mellől”) Susannak, a Bécsen át Budapestre sodródott angol egyetemistának („Klee a kedvencem”), miközben a tea „felforr” (grúz-e vagy Earl Grey? – egyre megy). Szőcs Géza Liberté 1956 című történelmi tablója, esztrádja, panoptikuma (játszhatunk a műfajnevekkel) nem mindennapi írói (dramaturgi, történészi) teljesítmény. Míg a jubileumi évre ránehezedik az emlékezés, felidézés, újragondolás, ünneplés „terhe” (kevés az idő tisztán beszélni, hja, sietni kell, ez az egy év gyorsan elrepül), Szőcs könnyedén (ahogy ő fogalmaz: „talán naiv” módon) hozza mozgásba tárgyát, a XX. századi Magyarország függőónját, ami – van rá esély – a 2006-os ünnepségek után egyesek szemében majd nyugodni, megállapodni látszik, pedig dehogy… Ha a harmonikus mozgás két pont között megszűnik, akkor van baj, akkor már nem lesz miről beszélni. (Egy kisebbfajta amfiteátrum – mint a miénk – urambocsá’ össze is omolhat a túlméretezett és egyenlépésekre koreografált cirkuszi játék alatt. Össze is omlott már olykor – lásd 1956-ot!) A rekonstrukció, kompenzálás, toldás-foldás, nagytakarítás, „cserepezés” idején jó, ha van az ember keze ügyében egy bölcs könyv (vízmérték?), de legalábbis egy kisrádió, amely az emlékműállítás robajában a pallér fülébe dohogja: nem csak a tiéd az ünnep, nem csak magadnak építed!
    A Liberté 1956 arról az eseményről szól, amellyel Magyarországnak „a legindokoltabb a nagyvilág előtt bemutatkoznia”. S ennek megfelelően Szőcs, („talán naiv” módon, talán túlságosan egyszerűen, mi mégis azt mondanánk: végre valahára) egyetemes perspektívába emeli a vizsgált problémát. Ennek „a jószolgálati elképzelésnek” az első foka, hogy adottnak, ismertnek tételezi 1956 történelmi és erkölcsi tartalmát („üzenetét”), és valóban: ötven évvel az események után a gondolatmenet már aligha indulhat a kályhától, a kérdések már nem lehetnek kizárólag morális hangsúlyúak. Elmúlt az ideje annak, hogy csupán jóról-rosszról, igazságosról-igazságtalanról nyilatkozzunk 1956 kapcsán. Az intelligens író intelligens olvasót feltételez, az ügyes pallér kreatív megrendelőt, aki egyébként maga is elkészítette már a terveit a tetőre, de mégis inkább mesterre bízza a munkát. Az 1956-hoz „hasonló” történelmi események gerendázata csak akkor nem vetemedik el, csak akkor nem ereszti át az esőt, ha ez a kölcsönösség („bizalom”) a kötőanyaga. Szőcs azt írja: ez a szöveg olyanoknak készült, „akik semmit nem hallottak 1956-ról”. Vagyis a szerző látszólag tiszta lapra akarja másolni 1956 históriáját. De véleményünk szerint ez sem cáfolja a fenti gondolatmenetet, sőt, még ez a félmondat is az író, a szöveg és a befogadó közötti összhangra, de legalábbis a józan ítélőképesség, illetve a textust szubjektív élménnyé, saját történetté alakító olvasói gesztus kötelességére figyelmeztet. Kötelesség – mondjuk, különben miért volna az olvasás maga?
    Szőcs nem „történelmi igazságot” tár fel számunkra, hanem egy lehetséges módot arra, hogy az „1956. típusú” irodalmi-történelmi-filozófiai modelleket fel tudjuk dolgozni. A Liberté 1956 „naiv függő”; bevezetés a múlt olvasásába – amely múlt ugyan tényleg nem választható, viszont (olvasata) nem is kizárólagos, nemzetfüggő, nem „made in Hungary”.
    Szőcs könyvének egyik nagy erénye, hogy a „forradalom mint belügy” szintagmáját felszámolja, s ezzel egy régi-régi (és ’56-ban tragédiába fordult) tévedést dob vissza a (közös) múltnak. A szerző egyáltalán nem hangsúlyozza, mégis kihallható szövegéből az a fájdalom (is), hogy a Nyugat nem kívánt tudomást venni (ezúttal nem is annyira a harcászati tényekről, mint inkább) a közös történetről, pedig az „együtt-érzés” határokon át sem nehéz: amit forradalomnak (szabadságharcnak stb.) szokás nevezni, alapjáraton, vegytisztán olyan, mint 1956. Másutt se szebb, másutt se jobb, másutt se jelent többet, csupáncsak önmagát jelenti (s ez Minden) a tengeren innen is, túl is.
    Ennek az „egyetemesítésnek” megfelelően a Liberté 1956 szerkesztése is rugalmas, „alternatív”: számos pályát, irányt, „külső és belső” területet nyit meg a befogadói stratégiák előtt, s közben éppen úgy feszíti szét a hagyományos dramaturgiai szabályokat, mint a Kossuth téri tömeg a szervezett szovjet támadás kereteit. Ahogy az ’56-os események egyik legcsodálatosabb (és a háborúk szokásos dramaturgiájától idegen), váratlan jelenete a szovjet harckocsizókkal kezdeményezett fraternizálás, úgy a szöveg legnagyobb taktikai bravúrja a ma már percre pontosan ismert, dokumentált „stabil” események, illetve az azokban résztvevők helyzetével, karakterével való szokatlan játék, a történetek „szétszórása” – s ez egyben baráti kézfogás az olvasóval is: te, aki engem olvasol, te állíts össze engem!
    A szöveg tehát fraternizál velünk; keresi a kapcsolatot a névtelen olvasóval (keresi a fogást rajta), ahogy egyáltalán nem névtelen szereplői számára is ez a legfontosabb cél: a széttartó események, idő- és mondatfoszlányok összekötése, a másikkal való kapcsolatteremtés. Véleményünk szerint ide köthető Pável és Susan (olykor kritizált) szerelmi szála is: nemhogy kilógna az alaptörténetből (mert a Libertének nincs a szó szoros értelmében vett lineáris alaptörténete), nem oldja társalgási bulvárba a „véresen komoly” témát, hanem ez a történetforgács is az októberi eseményeken egytől egyig áttetsző alapmotívumhoz (ti. a kikényszerített, kizárólag jelen idejű, hazug Rend és az őszinte, emberi „Rendetlenségből”, kételkedésből, spontán döntésekből, egyéni invenciókból, kíváncsiságból és vágyakból összeállítható jövőkép közötti ellentéthez) illik. A Liberté írója tulajdonképpen az 1956-tal kapcsolatos nagyképű mindentudásunkat kérdőjelezi meg – a Liberté dramaturgiája, struktúrája pedig „belőtt” szövegszerkesztő, történetépítő módszereinket, hitünket. Fraternizál, de figyelmeztet is a hiányokra, a fehér foltokra, a fel nem fedezett földterületekre a tények mögött. És ezen a ponton ki is mondanánk, hogy a Liberté talán az első nagyszabású, hiteles „’56-os darab”, de amelynek épp úgy sikerül megközelítenie, meglelnie, reinkarnálnia 1956 témáját, hogy közben folyamatosan „hiányokat” tematizál. Nota bene, saját dráma- és színháztörténeti hiányát is, amikor a szerző azt írja bevezetőjében: „Nem vitás, hogy egy 3-4 órás előadás – és ez a Liberté legalább ennyi – meghaladja a mai néző tűrőképességét. A szerzőnek inkább az volt a szándéka, hogy valamiféle epikus medret vázoljon fel, egy olyan tablót, amelyben több dráma elemei is ott kavarognak…” Vagyis már-már elfogadtatja az olvasóval a szöveg töredékességét, hiányosságát, sőt drámaiatlanságát.
    Márpedig a Liberté véleményünk szerint tisztán színházi szöveg. Mert amikor a szerző történelmi tárgyát fragmentált jellegénél ragadja meg, akkor azt is sikerül megvalósítania, hogy az adatokról, tényekről, eseményekről a töredékesség mindenkori okozójára, vagyis a mozgó, cselekvő Emberre kerüljön át a hangsúly, és ez végül egy remekül játszható, színész- és nézőbarát alapanyagot eredményez. (És itt lehetne még hosszasan értekezni Márton László Nagyratörőjének vagy Spiró György Békecsászárának magyar színházi kálváriájáról.)

Most vizsgáljuk meg konkrét példákon is a Liberté nyitott, töredékes, extenzív szerkesztését! A „nemzetközi” kerettörténet szerint: angol egyetemisták („akadhatnak színes bőrűek, hangsúlyozottan külvárosi megjelenésűek” közöttük) 1958 júniusában – azaz Nagy Imréék kivégzése után – elhatározzák, „hogy zenés formában összefoglalják és előadják az 1956 őszén Magyarországon történteket”. Vagyis Szőcs azonnal szélesebb idő- és térperspektívába helyezi 1956-ot, mégpedig leheletfinom iróniával – ismervén a nyugati hatalmak október–novemberi passzivitását. Állítása szerint a történet újrajátszható, sőt: összefoglalva, azaz tömörítve, vágva és szűkítve újrajátszható – anyanyelvtől, bőrszíntől stb. függetlenül. Ám ez a Liberté még nem a kész előadás: amit látunk, csupán egy majdani produkció főpróbája. (A „főpróba” szó úgyszintén túlmutathat saját magán, de azt az elegáns önreflexiót mindenesetre kiolvashatjuk belőle, hogy a szöveg fenntartja magának a jogot, hogy a szemünk előtt – sőt: elsősorban ott – formálódhassék.) Szőcs engedékeny (vagy fogalmazzunk inkább így: ismét bölcsen nagyvonalú) a főpróba alatt elhangzó zeneszámokkal is: az egyik angol diák „magyar motívumokat idéz föl Beethoven, Liszt, Brahms, Berlioz, a Straussok, Bartók, Kodály műveiből”. A szerző tehát itt is a rendezőre (illetve az olvasó ízlésére, fülére) bízza a döntést, vagyis nem írja elő feltétlenül a színdarab „másodlagos dramaturgiai jellegét”, nem erőltet szcenikai törvényeket a szövegre. S bár a továbbiakban konkrétabb instrukciókkal él, ezek sem tekintendők szentírásnak; figyeljük csak meg például a következő megjegyzést: „Kocsma a Józsefvárosban vagy a Ferencvárosban. A söntés fölött kézzel írott tábla: Borozó a Volokalamszki Országúthoz. (Kint aligha ugyanaz áll a cégtáblán; alkalmasint »6. sz. italmérési egység« vagy valami hasonló)”. Ami a szerzői instrukciókat illeti, inkább azt mondanánk: Szőcs ezeket a szövegrészeket amolyan zenei, ritmikai előjegyzéseknek szánja – ugyanis sokszor fontosabbnak tűnik ezen leírások hangulati tartalma, mint az általuk közölt, szigorúan követendő információ.
    Egyszerre szolgálja az Egész szétszórását és a nézővel való fraternizálást a Narrátor szerepeltetése. E recenzió keretein belül nem elemezhetjük a Narrátor hagyományos dramaturgiai funkcióit, ezért csupán egy vonását emeljük ki, mégpedig azt, hogy a narrátor jellem szerint általában meghatározatlan – vagyis áttetsző, opac, s mint ilyen, szintén az univerzalizáló szándék eszköze lehet. Szőcs Narrátora viszont elidegenítő jelleggel is bír: táblácskáival, amelyeket a jelenetek előtt felmutat, a játék, a látottak színházi természetére utal. (Ugyanakkor ezt a finom visszalépést, háttérbe húzódást a megtörtént események [és a hősök] tiszteleteként is értelmezhetjük.)
    A nyitott szöveg nemhogy megengedi, de egyenesen generálja, természeténél fogva felkínálja a rendszeres idézés módszerét, s mivel a Liberté értelmezési tartománya egy pillanatra sem állapodik, merevedik meg, sőt, újra és újra képes elmozdítani, felülírni a már stabilnak vélt pontokat (még a „hagyományos” dramaturgiában leginkább rögzített karaktereket és szerepviszonyokat is!), ezért az első pillantásra távoli asszociációkat (amelyek Szőcsnél Dantétól Csingiz Ajtmatovig, Barbizontól Barguzinig, a műfajokat illetően pedig a sanzontól a pesti viccen át a sírfeliratig terjednek) hiba volna önkényesnek, esetlegesnek (vagy a színikritikusok kedvelt szitokszavát használva: „irodalom”-nak) bélyegezni. Marcus Flaminius Rufusnak, Borges novellahősének itt ugyanolyan elvitathatatlan helye van, mint Förgeteges Edigejnek, s nem csupán azért, mert az a bizonyos október végi nap is „az évszázadnál hosszabb” lehetett, hanem mert Szőcs ugyanúgy szerepbe komponálja az irodalmi hősöket is, akárcsak Malinyin tábornokot vagy Csúcs Mátyás hóhért. És – hogy Borges novellájának a címe is elhangozzék – valahol A halhatatlanság tornácán találkoznak ezek a figurák, a Gasztyello-féle kocsma és Förgeteges Boranli vasútállomása között félúton…
    Félő, hogy Szőcs Géza drámájának nem lesz egyenes az útja a magyar színpadokra – még az 50 éves jubileum ellenére sem. Furcsa szerkesztése, a jelenetek határainak elmosása, a számtalan betétdal, az áttetsző szerepek miatt a rendezők csak félve nyúlnak majd hozzá, tartván a színészek jogos kérdésétől is: itt én pontosan mit is játszom? A kritika pedig szövevényes idézethálója, illetve a „színpadi nyelvhez” (vajon mi az? s hányan beszélik világszerte?) képest elemelt mondatai miatt könnyen epikusnak, színpadidegennek bélyegezheti. És pláne nehéz lesz bármit is kezdeni a kétszáz oldalas függelékkel (függő?), amely azonban szerintünk nem csupán imponálóan gazdag filológiai gyűjtemény, hanem praktikus rendezői, színészi segédlet is lehet, mert megmutat valamit Szőcs szerzői módszereiről, kutatási irányairól, a fontossági sorrendekről, a kételyekről és a kihúzások, kurtítások mögötti fájdalmas döntésekről. A Függelék – mint kész, kerek matéria – tulajdonképpen egy újabb drámát rejt magában, de legalábbis tovább tágítja, újabb rétegekkel gazdagítja a Libertét.
    A Liberté 1956 című, egységes, úgy „primer” szövegében, mint lábjegyzeteiben, tipográfiájában is élő műalkotás egyetlen gyengéje a fotóállománya. A (rossz minőségű) fényképek szinte kizárólag történelmi eseményeket, közismert arcokat reprezentálnak, hangulatokat, zsánereket nem, s így leszűkítik azt a „medret”, amelyet az áradó, idézetekkel és jegyzetekkel tágított szövegfolyam kimosott magának. S a nyitott szöveg így – igaz, csupán pillanatokra – összezárul. Foglyul ejti magát.

    Szőcs Géza: Liberté 1956. Irodalmi Jelen Könyvek, Temesvár, 2006

Deres Péter