Ökológiai ellenreformáció
Beszélgetés Czirák Zoltán bálnavadászati főbiztossal
Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Íme, egy axióma. Üres a cilinder, most húztam belőle épp elő. Állítólag ez a szépség hivatalos definíciója. Legalábbis így tanítják az iskolában. Szép az, ami érdek nélkül tetszik? Mint minden frappáns bölcsesség, ez is ízekre szedhető, ha ésszel támadjuk. Bölcsesség rozsdája – ész. Hamar kikezdi. Ezért idegesítenek az aranyköpések és a viccek, mert pillanatnyi erejük megszégyenítő, mert gyorsak, s a lassú víz sohase kommentálhatja őket. A bölcsesség alá beszorul ilyenkor a filozófia. Nincs mód megkérdezni, hogy vajon például a tetszést a szépség alapesetében, amikor nő a férfinak és férfi a nőnek tetszik, nem a legnyersebb érdek mozgatja-e? Biológiai érdek. Hogy lehetőség szerint génjeink hordozója ne gyönge vagy torz legyen. Képünk a torzról érdekképviseletileg indokolt. S a virág-méh érdekkapcsolatai még föl se merültek. Érdek nélkül tetszik? A bölcsesség aranyat köp. Az értelem kérdőre von.
A kicsi szép. A kicsi az, ami szép. Látjátok, bűvész vagyok. Ismét üres a cilinder, egy újabb okosság pattant belőle elő. Ez, ha nem vennék észre, bizony egy környezetvédelmi szlogen. Kódolt üzenete: ne vásárolj nagyot! Fogd vissza magad! Légy szerény! Kicsi vagy kocsi? Nem: kicsi kocsi a megoldás, a nagy amerikai benzinzabálók helyett. Kevesebb fogyasztással előrébb jutsz. A hegyek azért persze nagyok és gyönyörűek. S mit szól mindehhez az elefánt? Egérig tart a bölcsesség eme aranyköpésben, és elefántnál kezdődik az ész.
Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! Hüp-hüp-hüp, barbatrükk, ismét egy szólásmondással rukkoltam, merészkedtem elő. Ma már ez a mondás is legalább annyira népszerű haveri körökben, az Arany ökörben, a környezet-érzékeny emberek között, mint az, hogy a Földet unokáinktól örököltük, avagy hogy a pénzt nem lehet megenni. Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! Vagyis ne törődj a világ gondjával, hagyd a dagadt ruhát másra, seperj a saját portád előtt, tiszta udvar, rendes ház. A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan szállóige szerint te személy szerint kizárólag saját, közvetlen környezeted megóvásáért cselekedhetsz – s hogy mi számít közvetlen környezetnek, a lakóházad, a település, ahol élsz, netalán a hazád, az más kérdés –, a világ végett legföljebb gondolkodhatsz. Meddő utópiák helyett megtenni, ami tehető, nem rossz gondolat, eddig terjed harmadikként idézett szállóigénk bölcsessége. Az értelem meg, miután szétoszlottak a szelektív hulládekgyűjtőért tüntetők, rossz szokásához híven firtatni kezdi: egy globális világban az, ami „ehelyst” épp történik, vajon nem globális döntések következménye-e? Hátha nekünk épp ezekbe a döntésekbe kellene beleszólnunk? Cselekedj lokálisan, gondolkozz globálisan! Vagyis te, személy szerint, kis ember, drága Chaplinem, sohase cselekedj – cselekedhetsz – globálisan. A globális gondolkodás így értelmezve kibúvó az érdemi globális cselekvés alól.
Amikor tizenhat esztendeje, 1989. május 13-án beültem a Fővárosi Állatkert párducketrecébe, hogy ekképp tüntessek az öko-holokauszt, a trópusi őserdők tömegszerű megsemmisítése ellen, gyakorta kérdezték: mi közünk Amazóniához? Amazónia messze van. Foglalkozz a magyar erdőkkel! Válaszként létrehoztam a Magyar Erdőrezervátum Alapítványt. Félrevezető válasz egy rossz kérdésre? Meglehet, igen. Az ökológiai globalizáció körülményei közt minden mindennel összefügg. Az, hogy egy kékbálnára mi vár az Atlanti-óceánon, szigonyágyú vagy végtelenség, esetleg épp attól fog függeni valamikor, hogy Magyarország miként szavaz a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottságban. Egy szavazat is perdöntő lehet. Ki tudta eddig, hogy szárazföldi országok beleszólhatnak a bálnák sorsába? Ha globálisan csak gondolkodni szabad, cselekedni soha, felmerülhet a kérdés: mi köze Magyarországnak a bálnákhoz? Sok. A nemzetközi rend így működik. Elvileg bármely földi állam szavazhat a bálnák sorsa felől, ha belép oda, ahol szavaznak. Pró és kontra. Magyarország ma már tag ott, és a bálnák oldalán áll. Ez engem igazol. Felelősek vagyunk a világ másik feléért is, „látjátok feleym”. Lehet Magyarországon tüntetni Amazóniáért, és tehet Magyarország a bálnák javára. Természetvédelem és diplomácia közelebb áll egymáshoz, semmint hinnők.
A tömegsír szenvtelen. Az egyéni áldozat – az: hat. Szabadítsátok ki Willyt! A neves bálnáért milliók szorítottak, a lemészárolt ezrekért bezzeg senki se sírt. Hollywood, személyesség a te örök neved. Ami meg van személyesítve, csak annak van emberszabása. Mi lenne hát, ha humanizálnám a diplomáciát, s megismerném, majd megmutatnám azt az embert, aki Magyarország rezidense a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottságban? A magyart, akinek már csak hivatásrendileg is köze kell hogy legyen a bálnákhoz. Aki nem mondhatja, hogy szép a messzeség. Aki nem mondhatja, hogy gondolkozz globálisan és cselekedj lokálisan. Aki rendre globálisan cselekszik, amikor hazáját képviselvén e nemes grémiumban a szent óriások mellett szavaz.
A pontosság a királyok udvariassága. Czirák Zoltán – király. Diplomataként a megbeszélt időpontban már ott van, annak ellenére, hogy a házszámot egy százassal elvétette. Érzékenység és kérlelhetetlenség jellemzi, fiatal ember, de nem egy fiatalember.
Kíváncsi vagyok, azok közé tartozik-e, akiket felülről ültettek a helyükre, vagy azok közé, akik belülről ülnek ott. Válasza meggyőz, ő inkább az utóbbi eset:
– Gyermekkorom óta érdekel a természetvédelem. Az, hogy mi miért védett. A természetvédelem jogi aspektusai. Az ELTE Természettudományi Kar biológia szakán diplomáztam 1996-ban. Diplomamunkám címe a következő: „A fajok hatékonyabb jogi védelmének lehetőségei a társadalom tudása és a nemzetközi szabályozások alapján”. Előbb a Természetvédelmi Hivatalban dolgoztam, most a Környezetvédelmi Minisztérium Nemzetközi Természetvédelmi Egyezmények osztályán. A minisztérium nevezett ki a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság alternatív bálnavadászati főbiztosává.
– Egy ember, aki ért ahhoz, amit csinál, és aki azt csinálhatja, amihez ért. Ritka konstelláció.
– Szó se róla, nem épp gyakori. Nem vagyok egy önmarcangoló típus, szeretek dolgozni és nem kívánkozom címlapokra. Nem lesz belőlem se sztár, se miniszterelnök, de úgy alszom el éjszakánként, hogy a magamét megtettem, s bizony olykor ez sem kevés.
– Önnél jobban csak a bálnák érdekelnek. Megjátszom, hogy semmit sem tudok róluk, tapasztalatom szerint ugyanis a jó riporter színlelt beteg, színlelt buta, tehát kezdjük a legelején! Mi is az, ami össze szokott ülni és ami ellen a Greenpeace mindig tüntet?
– A legeleje: 1946. Ekkor, a második világháború utáni új nemzetközi rend mozgalmasságából is következőleg létrejött egy nemzetközi egyezmény, az ICWR: Nemzetközi Egyezmény a Bálnavadászat Szabályozásáról. Valójában ez az egyezmény az, ami a leginkább létezik. Az IWC, a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság az egyezmény kiszolgáló szerve, melyben ez aláíró tagállamok képviselői foglalnak helyet. Minden ország maga dönti el, hogy milyen szinten képviselteti magát. Az alapító államok értelemszerűen a bálnavadászatban érdekelt hatalmak közül kerültek ki, de a legtöbb nemzetközi szerződés nyílt, elvileg bárki csatlakozhat hozzá, mint például a kiotói egyezményhez. Ma már majdhogynem a szárazföldi országok vannak többségben. A viszonyok bonyolultak, de azért kiismerhetők, mindenekelőtt azonban hadd mondjam el, az ICWR nem természetvédelmi egyezmény. Nem is akkor született, amikor a természetvédelmi közgondolkodás jellemző lett volna. Rachel Carlson másfél évtizeddel később írta meg a Néma tavaszt, ahonnét kezdve környezetvédelemről egyáltalán beszélhetünk. Az ICWR nemzetközi koncessziós szerződés. Annak a kerete, hogy a nagyhatalmak miként osztozzanak a bálna nevű erőforráson. Ki mennyit vadászhat. Mekkora szelet jut neki a tortából, mekkora kvóta. Nyelvezetében, szerkezetében, felfogásában az ICWR olyan, mintha egy tengeri kőolajmező kvótáit szabná meg nyílt és évenként újratárgyalható jelleggel. Az, hogy 1986. január elseje óta tilos a bálnavadászat, jogilag ma csak annyit jelent, hogy a kvóták mellé nulla van írva. Ez akár változhat is.
– Az ipari bálnavadászat újraindításának fenyegető réme mellett meg még ott a tudományos célú bálnavadászat gyakorlata.
– Ez egy kiskapu, melyet Japán kihasznál. Hogy kísérleti, tudományos céllal lehet bálnára vadászni.
– Ha állatkísérlet a bálnaburger, akkor Japánban magasrendű akadémiai élet folyik. Az Egyesült Államok előszeretettel beszél haramiaállamokról, egy időben Líbia és Irak volt a fő haramiaállam, ma Észak-Korea és Irán. A világtengerek modern haramiaállamai ma meglátásom szerint Japán, Izland és Norvégia.
– Diplomata vagyok, a haramiaállam kifejezés ellen hivatalból tehát tiltakoznom kell, de tény, hogy a bizottságon belül két, egymásnak olykor antagonisztikusan ellentmondó és folyvást egymásnak feszülő értékrend érvényesül. Japán, Izland és Norvégia, valamint hozzájuk csatlakozva időnként Oroszország, Kína, Korea s Dánia, hagyományos halászati filozófia alapján közelít a kérdéshez, mondhatnók ökológiai időszámítás előtti álláspontot képviselnek. A bálna erőforrás, mellyel az embernek joga van élni. Ausztrália, Új-Zéland, Brazília és Dánia kivételével az Európai Unió már az ökológiai időszámítás szerinti álláspontot képviseli. Mindebbe persze érzelmi motívumok is vegyülnek, hisz ne feledjük, a tizenkét sziláscetfaj, mely ma védett, intelligenciája és rendkívülisége miatt sok emberre hat, akárcsak a kínai pandamaci.
– Fel nem foghatom, hogy manapság, amikor már nem bálnazsírral világítunk, s a kifogott bálnák húsával sem lehet milliókat táplálni, miért ragaszkodik Japán, Izland és Norvégia ily görcsösen a bálnavadászat jogához, hisz amint olvasható, nem tudtak belenyugodni a nullkvótákba. Egy nap a tokiói tőzsdén több forró pénz cserél gazdát, mint amennyi az egész bálnabizniszben benne van. Az informatikához, autógyártáshoz és gyógyszeriparhoz képest a bálnabiznisz pitlák ügy, de Japánnak mégis megéri, hogy afrikai szatelitállamokkal töltse föl a bizottságot, mintha létérdekei forognának kockán. Miért?
– Itt elvekről van szó. Az ökológiailag érzékeny államok felvetik, hogy tovább kellene lépni. Például a cápavédelem felé. Szalagcím, amikor egy cápa Floridában elkap egy fürdőzőt, kasszasiker volt a Cápa című film, nos, az uszonyáért évente százmillió cápát fognak ki, ráadásul úgy, hogy a test egészét feldolgozatlanul visszavetik a tengerbe. A delfináriumok sztárjai ünnepelt látványosságok, de évente több százezer delfin pusztul el a halászhálókban. Mindez persze csak tünet. A tengereken folyó katasztrofális rablógazdálkodás tünete. Ha a védelem kiterjedne más fajokra is, netalán egész ökoszisztémákra, már komolyabb érdekek sérülnének és a halásznemzetek önbecsülése is csorbulna. Japán, Izland és Norvégia ezért ragaszkodik foggal-körömmel jogaihoz. A várható természetvédelmi kiterjesztést az eddig elért eredmények megkérdőjelezésén keresztül blokkolják. Ehhez segédkeznek az általuk – sokak szerint – pénzügyileg is támogatott szatelitországok. Olykor szinte tragikomédiába illik a demagógia. Legutóbb egy afrikai ország főbiztosa például azt találta mondani, hogy a madárinfluenza megtizedelte a szárnyasállományt, a szegény nép éhezik, és itt csak a bálnahús segíthet. Így lobbizott a kereskedelmi célú bálnavadászat újrakezdéséért. Nyilvánvaló nonszenszről van szó, nemcsak azért, mert az illető ország szárazföldi, nemcsak azért, mert a bálnahús trópusi körülmények közt igencsak romlandó, s a szegény afrikai államokban nincsenek nagy hűtőházak, hanem főképp azért, mert Afrika táplálékigényéhez képest az elvileg levadászható bálnahús is, hogy stílszerűen fogalmazzak: csepp a tengerben, mégse nevessünk. Amikor az irracionalitás és az érdek közös nyelvet talál, az életveszélyes lehet. Egy diplomatának pedig higgadt okfejtéssel kell akárhányszor cáfolnia a legabszurdabb, legátlátszóbb érveket is.
– És nemcsak a diplomatáknak. Az írástudóknak ugyancsak. A holokauszthazugságot sem lehet legyintéssel, érzékenységgel, avagy dühvel cáfolni. Az amerikaiak húsz százaléka szerint a Holdra szállás egy jól kitalált mese, Amstrong és Aldrin emlékezetes lépéseit valamelyik hollywoodi stúdióban forgatták, de szeptember 11-éért is sokak szerint maga Bush felel, a merényleteket szerintük ő rendelte meg. A világ egyre átjárhatóbb a patológia számára, s ezt az újságírók és a politikusok egyaránt kihasználják. A kanadai kormány emiatt állíthatja, hogy a halállományt főképp a fókák veszélyeztetik, Brigitte Bardot és Paul McCartney hiába őrjöng, győzött a nem józan ész, 2006-ban fentebbi érvekre hivatkozvást ismét beindult a fókamészárlás, „hős vértől” pirosult a Hudson-öböl vize. A kanadai kormány visszavonta a mintegy másfél évtizede tartó fókavadászati moratóriumot. Reális veszély-e, hogy a huszonegyedik században újrakezdődik a bálna-holokauszt?
– A nullkvóták megváltoztatásához, felülbírálatához az IWC-ben háromnegyedes többség szükségeltetik. Magyar parlamenti példa: már a kétharmados törvények is nehezen mennek át. Merem remélni, hogy földcsuszamlásszerű változás az öko-destrukció irányába nem történhet, ám egy ökológiai ellenreformáció nem kizárt. A természetvédelemben nincsenek végleges eredmények. Nem dőlhetünk hátra, hogy ez védett faj vagy védett terület. A már meglévő eredményekért is naponta újra kell küzdenünk. Ausztráliában a természetvédelmi oltalom addig tart, amíg egy rezervátumban valami értékes ásványra nem lelnek. Onnét kezdve a bányászati érdek az elsődleges. Peruban az olajlobbi elérte, hogy a legszigorúbban védett, bioszféra-rezervátum szintű Manu nemzeti parkon keresztül olajvezetéket vigyen át. Hiába a Washingtoni Egyezmény a védett fajok nemzetközi kereskedelméről, a dzsungelhúsüzlet virágzik. A természet valójában még mindig nem egyezményes érték a legtöbb ember számára, hanem szabad préda. Zsákmány. Vagy épp szobadísz. Civilizációnk ősemberi életérzéseket és viszonyulásokat konzervál. Az ökológiai ellenreformáció, a mély értelmű konszenzus hiánya az IWC-ben is érezhető. Nincs nemzetközi közmegegyezés, „közértelem”, ökológiai minimum, amire bizton építhetnénk, és ez gátolja az előrelépést, mert a napirend megszavazásához az IWC-ben már elég az egyszerű többség. Az ellenreformáció hívei tehát elérhetik, hogy fontos problémák ne kerüljenek napirendre, érvényesüljön az „amiről nem beszélünk, az nincs is” elve, a szőnyeg alá söprés politikája.
Örülök, hogy ebben a küzdelemben Magyarország, hazám a jó oldalon áll. Oly sokszor harcoltunk rossz időben, rossz ügyekért. Ez persze nyilván nem nyújthat történelmi elégtételt az elszenvedett emberi és erkölcsi veszteségekért, ám nekem, természetvédő és természetféltő embernek mégiscsak öröm, hogy Magyarország népszerű a bálnák között. Igen, igen. Jó érzés az, hogy egy aprócska ország segíthet a tenger legnagyobbjainak.
Sebeők János