Vasi Ferenc Zoltán

Arccal a tükörben

Bartis Ferencnek

Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod
magad? Hát tudd, álló napon keresztül
bőgtem, fájtam, elmunkátlanodtam.
Mennék én is utánatok, a nagy titkokban
egyre többen vagytok –, csontszú recseg
bennem, zsigerien mélyen vagyok, már-már
öntudat- és jelentésvesztésben. És
nem segít gyógyszer, se ima, se ital.
A gyertya súlya meg úgy elnehezült,
hogy lángot se rakok rá. Tűröm étlen,
tehetetlen, sötét arccal,
morzsával szemetelt asztal mellett,
olvaslak Téged, félreteszem, olvasok
Györét, Csoórit, Oláht, Ördöghöt,
olvasom magam, és már sehogy se értem,
miből is lesznek a magyar szavak,
mekkora tornya van a csendnek,
s ha kezem megremeg, belül, kívül,
oldalvást, dőlve betegágyra, vagy
kamion alól kihalászva, méltó halála
leszek-e majd az íróságnak?
Hová omlik a hallgatag test,
milyen harangot zendít a szív,
át merhetem rántani értelmem hasadt tükrén
a halálos gyöngy-magot,
a végzetes határon mi lesz a kimondott,
mi az elhallgatott? Őrzöm hangod. Talán így:
„Itt Bartis Ferenc. Rosszul vagyok. Köszönöm.”
Zúgtak a gépek. Virágot ültettem egy gyárudvaron.
Épp azon a nehéz napon.