„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
                                                                                                (Esterházy Péter)


Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
    Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.




Tóth Sándor


Négyalakos mementó



    Szakmai munkám eredményeként, ötven évvel ezelőtt, részese lehettem a Magyar Képzőművészeti Főiskola prágai tanulmányútjának. Kapos Nándor és Végvári Lajos mesterek vezetésével évfolyamonként és szakonként egy-két hallgató vett részt a Prága és környéke múzeumait és kastélyait látogató kiránduláson. A nyári művésztelep után a csehszlovákiai túra tapasztalatain felbuzdulva Szegedi Ernő szobrász évfolyamtársammal elhatároztuk, hogy tanévkezdésig elmegyünk Erdélybe.
    Augusztus 20-án hátizsákkal léptük át a magyar határt Biharkeresztesnél, Biharpüspökiről gyalog mentünk Nagyváradra. Az esti szentmise végén értünk a városba, ahol a székesegyház falai között zengett a magyar szenteket dicsőítő népének. Megrázó élmény volt. Az éjjeli vonattal mentünk Kolozsvárra, ahol Pongrácz Antónia vendégeként Tordai utcai nagy, négyszobás polgári száraz kaőubejáratos házban laktunk.
    Cilike édesanyjával és nagymamájával élt itt. Az udvari régi nyári konyhában egy román család lakott tíz gyermekével. Puskás Sándor szobrászművész lett később a férje Antóniának, gyermekük nem született, a Pongrácz Puskás család magvaszakadt lett. Ötven éve nem jártam Kolozsvárott, lehet, hogy már a ház sem áll, lehet, hogy a nyári konyhából a tovább élők felköltöztek a nagy házba.
    Megismerkedtünk főiskolás társainkkal, a rektornál viziteltünk, Bortnyik mestertől felhatalmazást kaptunk a kapcsolatok felvételére a két intézmény között. Jártunk Szervátiusz Jenő műtermében, meglátogattuk Benczédy Sándort, aki Budapesten Kisfaludi Strobl-növendék volt, mint mi is. Benczédy népes családja körében, nagyszerű népi ihletettségű, humoros terrakottafigurái társaságában máig maradandó élmény.
    Utunk Homorádfürdő és Hargitafüred között a Hargitán át, medvével találkozva ma is borzongató. Gyilkos-tó, Békás-szoros, Sepsiszentgyörgy és Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Korond, majd egyhetes bukaresti tartózkodás, élményekben, ismerkedésekben gazdag volt. A Medrecz szobrászmester műtermében és Zambarzkinn műgyűjtő milliomos házában töltött délutánok ma is élesen villannak emlékezetembe. A kortárs francia művészek jeleseinek eredeti alkotásaival Zam barzkinnál találkoztam először.
    Szeptember végén értem haza. A tanévkezdéskor, október első napjaiban, megválasztottak titkos szavazással a DISZ-vezetőség tagjának és megbíztak a titkári teendőkkel. Október 6-án részt vettünk a Rajk-temetésen, majd a politikai események felgyorsultak. Tagja lettem főiskolánk forradalmi bizottságának. Tanulságos a névsor, ezért leírom az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától kapott dokumentum alapján írt sorrendben: Somogyi József, Borsos Miklós, Huszár Imre, Erdei Dezső, Makrisz Agamemnon, Wágner Nándor, Végh Tamás, Vilt Tibor, Garami László, Megyeri Barna, Kerényi Jenő és főiskolai hallgatóként Bencsik István, Erdélyi Attila és Tóth Sándor.
    Az egyetemi forradalmi diákbizottságtól 1956. november 16-án kelt megbízólevél értelmében a Magyar Vöröskereszt központjában kellett képviselnem a MEFESZ érdekeit.
    1959. január 13-án a Budapesti Rendőrkapitányság politikai nyomozó osztálya V/a csoport elrendelte az „operatív nyilvántartásba vételt”, ami 1986. november 4-ig tartott folyamatosan huszonkét éven át, váltott ügynökökkel.
    1999. augusztus 5-én kaptam először anyagot a Történeti Hivataltól, majd később többször kiegészítéseket. A III/III ügynökök egy részének fedőnevét is feloldották.
    Az 1986. november 4-én, a szovjet invázió harmincéves évfordulóján feloldott megfigyelés és életem, művészetem alakulása között ok-okozati összefüggést vélek. Az iratok megismerése után életem alakulásának számtalan addig megmagyarázhatatlan eseménye világossá vált. Fiatalkoromban tanítottam, dolgoztam a közigazgatásban, az Egri Tanárképző Főiskola tanszékvezető főiskolai tanáraként mentem nyugdíjba. Számtalan érmét készítettem. Méretes köztéri feladatokat nem kaptam, diplomamunkám volt életem utolsó életnagyságú szobra. Készítettem Szegedre, Máriapócsra, Miskolcra egy-egy bronz templomkaput, és az élet különös kegyelmeként az egri székesegyház közel 25 négyzetméteres tizenkét kazettás főkapuját és a déli, szintén tizenkét kazettás Mária kaput díszíthettem bronz domborművekkel.
    Szamarkandtól Las Vegasig a fél világ múzeumait megismerhettem. Egyéni kiállításom volt külföldön; Szabadkán, Újvidéken, Bácstopolyán, Ungváron, Odesszáben, Iserlohnban, Párizsban, Párizs Magyar Intézet, Bécsben, Bécs Kunsthistorisches Muzeumiere Münz Kabinet, Szófiában, Szófiai Magyar Intézet, Colorado Springsben, Colorado Springs Amerikai Numizmatikai Múzeum, Toledóban (OHIO) és Delvaerben. Hazai díjak mellett Szabadkán, Firenzében, Ravennában, Tel Avivban, Toledóban kaptam díjakat, elismeréseket.
    Köszönöm a művészettörténészeknek, múzeum- és intézményvezetőknek, vállalatvezetőknek és köztisztviselőknek, plébánosoknak és püspököknek, egyszóval mecénásaimnak, hogy feladatokkal láttak el, művészi törekvésemet elfogadták, pártfogolták.
    Sajnálom, hogy nem készíthettem emlékművet életem meghatározó élményéről, az ’56-os forradalomról. Örülök, hogy a Képzőművészeti Egyetem rektora jóvoltából négy főiskolás társamról, akiket a szovjet megszállók kivégeztek, a főiskola épületében az ötvenéves évfordulón portré-domborművekkel emlékezhetünk meg a rektori hivatal előtti folyosón. Bódis Antal, Csűrös Zoltán, Komondy Sándor, Kovács József neve, arcuk felidézésével személyessé válik.