Meto Jovanovszki

Utazás

    Jó vót. Jó’ telt. Nagyon jó’. Hogy mik nem vótak! A lyányomná vótam, űt láttam. Most legalább nem bánkódott. Ahogy tuttuk, vigasztatuk ëgymást. Ű ëngöm, én űtet… Minek mongyam, mikó magad is tudod! Láttam mindönkit. A mijeinket. A templomba. Ott, Amerikába’ mind ott gyünnek össze. Mindönük mögvan. Ugyë, még templomuk is. Ëgyedű mink hijányzunk nekik, és hát, űk is hijányoznak nekünk. A templomuk, az szöbb enné’ a mijenkné’. Sokkata szöbb. Új. A pap, az is jó. Úgy monták. Összegyünnek ott, ösznek-isznak, mindönfélét csinának. Mind egésségösek, jó’ vannak. Üdvözőnek is. Az ottaniak mindönkit üdvözőnek itthon. Hál’ Istennek, az üdvözletök nem pakkok, nem kő űket cipeni. A szavaknak mög nincs súlyuk. Csak e’ në felejcsed. Nem kő értük aggónnunk. Minek is aggónnánk, mikó nagyon jó’ mögy nekik ott. Mindönük mögvan. Mindönki dógozik, mökszógájják a pészt, házuk van. A házakba’ végig csudaszép kárpitok. Szőnyegök. A jékszekrényök, ott fridzsojnak mongyák, úgy mög vannak tömve, maj’ kipukkannak, mint mikó az ökrök főfúvónnak a lucernátú. A televízijók mög csupa színösek. Hogy mindönféle gyönyörűségbe élveszköggyenek. Azokba a televízijókba éjje’-nappa’ csak táncónak mög énekőnek. A kárja mindönkinek ott áll a háza előtt mög a garázsokba, mint nálunk az ökrök a karámba. Kinek ëgy van, kinek kettő. Eszibe jut, oszt mán hűt helye van. Oszt csak tekerik azokat a fónokat, mökhabaronnak a beszéttű. Csak vihorásznak bele abba a beszélőbe, ami a fón. Ej, lyányom, mondom neki, mit lóksz azon a tőcsérön, mér nem mégy oda, hogy kibeszéjjed magad azza az asszonnya. Vagy embörre. Akárki lögyön a’. Vagy ű gyüjjön ide. Maj’ én is beszégetök vele. Ű is a mijenké, talákozok vele, oszt mikó hazamögyök, emondom, hogy láttam. Hú, anyám, mondi neköm, hogy gyünne ű ide, të nem tudod, milyen messzire lakik a’. Hát azér csak tekerésse mög fónozássa beszégethetnek. Nem tunnak talákozni. De kinek mikó eszibe jut, tekeri a fónt. Éjje’-nappa’. Így van a’, mikó’ regula nékű’ vannak. Nem tudom neköd emondani, milyen hely az, ahun laknak. Nem is láttam, nem jártam körű. Ű, a lyányom – otthon, az ura munkába. Az embör otthon – emez a munkába. Tiszta bolondokháza. Annyira efoglatak, hát az Isten mencsön mög attú. Oszt az a nyelv, amerikásnak mongyák, amit beszének azok a gyerökök, ezök a nagyok nem is tuggyák úgy, az a nyelv, te, hát Isten në aggya, hogy mög akard tanúni! Kérdöző valamit – nem tud válaszóni, nevet, mint ëgy idétlen. Mer nem érti, mit mondasz neki. És të së értöd űtet. Én, húgomasszony, csak elűdögétem náluk otthon. Mit is csinájjak, én gyámótalan, mikó egész nap csak ülök, oszt hallgatok. Űtem ott az ajtóná, ölbe tött kézze, oszt vártam, hogy valaki emönnyön, hogy élő embört lássak. Élő lelköt. Csak ëgy-ëgy kár mönt e’ néha. Hogy hova mönnek azok az embörök, hun kujtorognak napközbe, mit csinának, ki tuggya. Csak ëgy policáj gyütt ëccő. Mögijettem, mikó láttam, hogy igenyösen hozzám gyün. Hajajaj, mondok, mi lösz most énvelem! Së írás nem vót nálam, së sëmmi. Tán vétöttem valamit a törvény ellen. A passzussa’. De csak azér’ tért be, hogy kérjön tűlem tíz dollárt, mer a vejem hibázott valamit a kárjáva’. Ott még a Nap is másmilyen vót. Nem olyan, mint a mi Napunk. Az ű Napjuktú’ nagyon izzad az embör, csurom víz lösz. Nem mérhető a mijénkhő. Oszt úgy süt, ahogy az aroplánba sütött. Fura dógok. Az utazás. Nem is tudom, miféle utazás vót a’. Ha elindúsz innen, mégy akár gyalog, akár öszvérön vagy autóbussza’, az, ugyë, utazás, mer’ látod, hogy mégy valahova. De hogy miféle utazás az avva’ a röpülőve’, ahogy híjják, nem tudom. Még mostanra së tuttam kicsudákozni magamat. Elősző’ innét… De innét és onnét ëtyforma. Elősző összegyűjtöttek minket ëgy épületbe, üvegbű’ vót az egész. Vártuk, amit vártunk ott, abba’ az épületbe’, osztán mint ëgy birkanyáj, elindútunk, oszt beteretek minket valamibe, mint ëgy alagút, olyan harmonikás vót, valahogy körösztűmöntünk rajta. Osztán bemöntünk ëgy helységbe, mint ëgy szoba, úgy vót mökcsináva. Ahogy bemöntünk úgy ëggyesive’, lëűtünk azokra a helyekre, ahova monták azok a szép lyánykák, abba a szobába, aroplán, úgy híjják. Mikó lëűtek az embörök, oszt mán nem maratt üres szék, és becsapták az ajtókat, attak világosságot, hogy úgy érözzük, mintha fényös nappa’ lönne, oszt ekezdődött valami robaj, mint abba a fődrengésbe’ tavaly, mikó aszt hittük, hogy a hegyek a fejünkre borúnak. És csak dübörgött. Nem hatyta abba. Të mög űsz ott a széködbe, oszt melletted is űnek embörök, mög a másik ódalon is űnek ugyanúgy. Az ëgyik ódalon mög a másikon is ablakok vannak. Kicsik. A sarkukná’ lë vannak kerekítve. Akkorák, hogy aszt higgyed, odakintrű lácc valamit. Úgy van mindön mökcsináva. Ott benn mög, abba a lyukba, ahova minket betuszkótak és lëűtettek azokra a székökre, hát az csudaszép. Nagyon be vannak röndözve azok az aroplánok. Van ott mindön. Puha szék, előtted asztal, ha akarod, lëhajtod, ha akarod, fölemelöd. Mikó hogy akarod. Azok a lyánykák mög, szépek, magosak, röndetlenök, csak sétának körösztű-kasú az aroplánba. A ruhájukbú’ kivan a térgyük, fölűrű’ mög dërékig lë vannak mesztelenködve, mintha mosdáshó’ készűnének. Nézni is szégyön vót, ahogy lëhajútak ëgy férfihó’, de űk ëggyátalán nem szégyőték magukat azér’, mer’ az embör bebámul a kődökükig, oszt mindönt lát abba a kigombókozásba. Ajaj, mondok, ha valahun az én lyányom is így csináli! Annyi embör előtt, oszt annyira szöméröm nékű’ lögyenek. Te, mintha a világba mán nem tunnák a mértéköt az asszonyok. Oszt mikó eröndösztek minket odabe’, mökkötöttek valamive’, olyan vót, mint a farhám, amit az öszvéröknek töszünk a farkuk alá. Most akkó röpülünk. Így monták, de én së röpülést, së sëmmit nem érösztem. Csak a dübörgést, aszt hallottam, mög hogy az ülés nem vót rossz. Valami szömfényvesztés van a dologba’, tuttam én aszt, de nem törőttem vele. Hogy lönne mán madár az embör, hogy röpűni tuggyon, de hát lögyön. Eszt a csudát is mögértem. Ki tuggya, meddig tartottak minket benn abba’ az alagútba’. Egész éjje’. Istennek hála, mondok, hogy nem kő kimönnöm. Mit csinánák, hogy szégyönköznék. Monták, hogy van ott valami hely a kimönésre, de ott vannak az embörök is, mög az asszonyok is. Ëgybe. Hajajaj. Hogy tunnák én úgy! Oszt ha beleütközök valami férfiba odabe’? Csudák, te asszony, csudák! Önni-innivaló mög, amennyit akarsz. Azok a lyánykák csak horták. De én azokbú’ az undokságokbú’ sëmmit a számba nem vöttem. Hogy nem öttem, a lyánykák még többet hosztak neköm. Eszt kóstód, aszt próbád mög… amit a legjobban hosztak, hát az olyan vót, mintha égetött cukorra lött vóna csináva, ëgy pohárba, teli jégge’. Odahoszták neköm a poharat, én evöttem, lëtöttem az asztarra előttem, mög në haraguggyanak a lyánykák, el is möntek, én mög ide előre beöntöttem a pohárbú’, a jeget mög az ujjaim köszt csöpöktettem. De nem látta sënki. A lyánykák gondóták, nem szeretöm a jeget, oszt csak jég nékű’ keszték hozni. Télleg jobban ki lehetött önteni, de sokka’ több vót így, lënt ki fog folyni, még majd észrevöszik. Önnivaló is vót rengeteg. Még kakastej is, ahogy mongyák. A lyányomná’ is. Hús, hús – töméntelen. De mög nem bírod önni, olyan ízetlen az a hús. Nem jó. Ëggyátalán nem jó. Nem tudom, mér’. Ëggyátalán nincs az az íze, mint a húsnak, hanem fujtós, és visszagyün belűled. De Isten mögálgya a görögöket mög a búgárokat azé a sajtyuké’, amit ott árúnak. A’ finom sajt! Nézd mög, milyen jó sajt! Én itt egész életömbe’ sajtot csinátam, de ilyet nem csinátam. Tán a tej más. Nem tudom. De nagyon jó. Teliöttem magamat azza a görög mög búgár sajtta’. A kenyér az ott olyan, mint a szalma, sëmmi íze, de puha, mindég puha. A végin az Úr segíccségive’ kivezettek minket abbú’ a lyukbú’, az aroplánbú’, ahogy mongyák, oszt az alagúton körösztű’, mint a vakondlyukbú’, kigyüttünk valahova, olyanok vótak ott, mint a malomküvek, foroktak, oszt azok hoszták a kufferokat. Mint a malomkű, csak bádogbú, forog, forog, és dobáli a bagázsinkat. Mindönkinek mög kő ismerni a maga kufferját, oszt e’ kő kapni. Na, akkó’ én, úgy röndöszte az Úr, elősző’ a vejömet vöttem észre, osztán a lyányomat is, oszt összeborútunk. De a gyerökök nékű’. Ajajaj, mondok, csak nem betegök szögény pulyák, az onokáim! De az oskolába’ vótak. Azér’. Nem akarták űket kivönni az oskolábú. Hát így vót, húgom, mondom, el is möntem abba a puszta Amerikába, vissza is gyüttem, de aszt së tudom, a főd fölött van-ë, vagy a főd alatt. Inkább a főd alattinak gondónám az után a betuszkolás után, ahogy minket betuszkótak abba az aroplánba, ahogy mongyák, ami olyan vót, mint ëgy szoba. Mög másér’ is. Azoknak az emböröknek ott nem vót olyan szép piros az arcuk, ami a mi emböreinké itt…

Hász Magdolna fordítása

Meto Jovanovszki macedón prózaíró, 1928-ban született a Preszpa-tó partján lévő Brajcsinóban. Dolgozott tanárként, újságíróként, szerkesztőként, volt a Macedón PEN Club elnöke is. Több regénye és elbeszéléskötete jelent meg. Brajcsinói szótár című műve (1998) szülőfalujának nyelvjárásában megírt anekdotákat, humoros történeteket tartalmaz.