1956 hullámhosszán
Most kivételesen a végéről kezdem, azaz a vége felől ragadom meg a könyvet. Pallai Péter és Sárközi Mátyás szerkesztette és írt kötet, A szabadság hullámhosszán címmel, a BBC hullámain elhangzott, az ’56-os forradalomról szóló beszélgetéseket, kommentárokat, dokumentumokat tárja az olvasó elé. Az utolsó pár oldalon néhány egyetemista és főiskolás véleménye olvasható, akiket a forradalom 40. évfordulója alkalmából szólaltatott meg a BBC riportere 1996-ban Magyarországon. Idéznék a megszólalóktól: „A rendszerváltás után, amikor mindenkiben benne volt a változás szelleme, akkor még én is úgy éreztem, hogy nahát, ’56 ez mekkora fordulópont, és hogy milyen hatalmas ünnep október 23. Most kicsit semlegesen állok hozzá.” – így szólt az egyik. „Nekem nem jelent sokat. Annyit jelent, mint március 15. Egy államilag túlhajszolt ünnep. Mert gyakorlatilag szerintem ennek a forradalomnak világtörténelmi szempontból semmilyen realitása nem volt…” – szólt a másik. S végül: „És szerintem az ’56-os fiataloktól mindenképpen meg kell tanulni azt, hogy ha nem is csinálunk forradalmat, mert hát most nem azokat az időket éljük, de legyen igenis akaratunk és merjünk kiállni az értékeink védelmében. Ezt szerintem el kell tanulni tőlük.” Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Mindezt tíz éve nyilatkozták magyar egyetemisták és főiskolások. Azóta eltelt egy évtized, s a kommunikatív emlékezet lassan működésképtelen, hiszen az ’56-os forradalmárok és szabadságharcosok sem élhetnek örökké, s így a kulturális emlékezet történelmet, történeti eseményt fabrikál a forradalomból. Egy eseményt, mely megtörtént és elmúlt, és mely nem különb, mint a ’48–49-es forradalom és szabadságharc. S az egyetemisták és főiskolások újabb generációi számára csupán egy nemzeti ünnepet fog jelenteni, mely szünnappal jár együtt. Úgy érzem, éppen ezért van szükség erre a könyvre. S nemcsak erre, hanem az összes többire, mely a forradalomra emlékezik. Mert az emlékezés, az emlékállítás fontos, azonban még fontosabb az emlékeztetés. Emlékeztetni kell az újabb és újabb generációkat ’56 szellemére, erkölcsi és morális értékeire; eléjük kell tárni az eseményeket, a Corvin-közi fiúkat, a Széna téri barikádokat, a Kilián laktanya kilőtt emeleteit, a felrobbantott orosz tankokat, a Parlament előtti vérengzést, a mosonmagyaróvári sortüzet, mindent. Hogy az ’56-os forradalom ne csak emlék legyen, hanem legyen a könyvek és visszaemlékezők segítségével megélt történelem. Ez a legnehezebb. Megélni olyan dolgokat, melyek akkor történtek, mikor még nem éltünk. Jó és hiteles könyvek kellenek, melyek nem rejtegetnek, nem fednek el egy pillanatot sem, hanem elénk tárják Nagy Imre vívódásait, Maléter Pál és Pongrátz Gergely vitáit, Anglia és Amerika tehetetlenségét, a szovjetek hezitálását Magyarország leigázásáról, a pillanatot, mikor a magyar nép egy emberként emelte fel fejét az elnyomásból. Igen, ötvenhat őszén értelmet nyertek Vörösmarty sorai: „Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”
1956 októberében több magyar is dolgozott a BBC magyar osztályán, többek között Rentoul Ferenc osztályvezető, helyettese, Urbán György, aztán Cs. Szabó László, Fáy Gedeon, Katona Pál, Sass Eszter, Váradi Margit, hogy csak néhány nevet említsek. Ők voltak azok, akik angol kollégáikkal közösen folyamatosan figyelték a magyarországi eseményeket, s amellett, hogy szemlézték a Magyar Rádió műsorait, a brit külügyminisztériumnak köszönhetően hozzájutottak olyan Budapestről származó, követségi információkhoz is, melyek nem veszélyeztették Anglia nemzetbiztonságát, ugyanakkor fontos adalékot jelentettek az események pontosabb értelmezéséhez. Nem voltak könnyű helyzetben a BBC munkatársai: minden elfogultságuk ellenére, a lehető legobjektívebben kellett tájékoztassák a világ közvéleményét a magyar forradalom történéseiről, hiszen minden elfogultabb mondat lázításnak tűnhetett és újabb agresszióhoz vezethetett volna. S hogy mennyire sikerült ez a BBC-nek, az lemérhető azon is, hogy a magyar rádió – emlékezik vissza Rentoul Ferenc – „a budapesti angol követség útján küldött egy üzenetet a BBC-nek, ami nagyrészt úgy hangzott, hogy köszönetet mond a BBC-nek azért az objektív tájékoztatásért, amellyel a világgal közölte, mi történik Magyarországon, és külön is köszönetet mond azért, hogy soha a forradalom egész tartama alatt nem volt a BBC-adások hangjában semmiféle lázítás”.
A kötet szerkezete kronológiai sorrendben tárgyalja az eseményeket, a fejezetcímek pedig – kevés kivételtől eltekintve (Vihar készülődik, Robbanás / Október 23.) – a forradalom napjai (pl.: Október 24. vagy November 3.). Az egyes fejezeteken belül viszont a megidézett emlékezők vagy az éppen aznap beérkezett diplomáciai jelentések, esetleg a szerkesztők beolvasta jegyzetek követik egymást, melyek már nem feltétlenül származnak azonos időszakból: így kerülhettek egymás mellé a BBC ’56 huszadik évfordulóján sugárzott adásának szövegei és a forradalom idején Budapesten szolgálatot teljesítő diplomata üzenetei, esetleg Cs. Szabó László és néhány elmenekült író (Márton László, Gömöri György) 1956 decemberéből származó beszélgetésének szerkesztett változata. S az egymás mellé vágott szövegek jól kiegészítik egymást, tág képet nyújtanak az egyes napokról.
Az Október 27. fejezet Csiba László százados levelével kezdődik, melyet Pongrácz Gergely olvasott fel a BBC tudósítójának 1986-ban, s mely arról szól, Maléter Pál hogyan vette be és szervezte meg az őrséget a Kilián laktanyában. Ezt egészíti ki Kurucz Béla, a Zalka Máté Tüzértiszti Iskola növendéke visszaemlékezésével, s a Kilián környéki helyzetet vázolja az emlékező Vitalij Fomin százados, aki politikai tisztként már október 23-áról 24-ére virradó éjjel az első „operatív csoporttal” Budapestre érkezett. Majd szintén az aznapi harci helyzetet vázolja emlékeit felidézve Sir Leslie Fry, az Egyesült Királyság akkori budapesti követe. Négy különböző ember és négy különböző szempont, ugyanarról mesélnek mégis, s szinte ugyanúgy látták a történeteket. Ez az egyik legnagyobb érdeme A szabadság hullámhosszán című könyvnek: hűen a BBC akkori műsorpolitikájához, a kötet szerkesztői megkísérelnek a lehető legteljesebb mértékben objektívek maradni, s mindent igyekeznek több aspektusból láttatni. Ritkán szólnak közbe, éppen annyira, hogy a könyv narratív szerkezetét biztosítsák; átvezető szövegekkel és a személyek megnevezésével háttérbe húzódva irányítják az elbeszélés(ek) menetét. Merthogy az ’56-os forradalom története elbeszélhetetlen: hiába szólaltatunk meg egyetlen hiteles embert, az csak a saját élményein keresztül tudja átadni nekünk az eseményeket. Így viszont, ha több résztvevőt meséltetnek párhuzamosan, már tágabb és árnyaltabb képet kapunk, azonban teljes kép így sem születhet. Hiszen csak ebben a fejezetben (Október 27.) annyira szerteágaznak a szálak, hogy szinte lehetetlen őket összekötni. Míg Maléter Pál a Kilián laktanyával volt elfoglalva, addig Nagy Imre már érezte – Aczél Tamás újságíró, író visszaemlékezése szerint –, hogy el kell hagynia a pártközpont épületét, mert ott őt – ha nem is fizikailag, de – fogva tartják. Mind Aczél Tamás, mind Méray Tibor úgy emlékeznek, hogy Nagy Imre még nem döntötte el magában, merre is tartson, merre is lenne jó tovább haladni. Rácz Sándor, a későbbi Nagy-budapesti Munkástanács elnöke erre a napra emlékezvén kifejti, hogy éppen a gyárakat megvédő fegyveres őrség megszervezésével voltak elfoglalva, s rögtön ezután el is kerülünk Budapestről egészen Sátoraljaújhelyre, ahol a forradalmárok fegyveres harc nélkül fegyverezték le a rendőrséget, legalábbis egy, a határon meginterjúvolt, menekülő fiatalember elmondása szerint. S mindeközben az angol és az amerikai követség állandó kapcsolatban van az anyaországgal, például Sir Leslie Fry aznap első táviratában két alapelvet javasolt Londonnak: „a) semmi olyat nem szabad tennünk, ami a katonai segítség reményét bátorítja, és b) amit teszünk, azt azonnal kell megtennünk, amíg az ellenállás még tart.” És legvégül a fejezetet a BBC aznapi kommentárja zárja, mely a kommunisták vereségéről szól: „A tűzpróba bebizonyította, hogy a kommunista kormányzat mögött sehol nem áll ott a nép, és ezt a vereséget a kommunizmus soha nem fogja kiheverni.”
Ebből az egyetlen fejezetből is jól látható ’56 történetének elbeszélhetetlensége, azonban a szerkesztők azon igyekezete is megfigyelhető, hogy az egymás mellé illesztett szövegrészletekkel hogyan szélesítik ki a mikrotörténésektől egészen a világpolitikai színtérig az események bemutatását, mely így, montázsszerűségében válik egységessé, ha nem is teljessé. Szükség van ezekre a könyvekre, szükség van ’56 árnyalt és sokféle bemutatására, hogy a későbbi generációk számára ne csak egy semmitmondó, pihenésre való ünnepnapot jelentsen október 23-a, hanem számukra is át- és megélhetővé váljon annak a 13 napnak a tragikus varázsa és a félelmet magáról lerázó nemzet közös lélegzetvétele.
Pallai Péter–Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Budapest, Helikon Kiadó, 2006.
Vincze Ferenc