Szabó Bogár Imre

Ott ülnek

Ott ülnek a város parkjaiban,
a galambok járta csöndes tereken,
elhagyott, korhadt padokon.

Ott ülnek szépen, kettesével,
hármasával
a tóparti sétány füzei alatt,
ölükben gyűrött műanyag motyó.

Messziről megismered őket:
két oldalról puszi meg ölelés.
Rezignált hang.
Nem süvölt már
fényes penge-szelekkel.

Pár lépést tesznek, ha felállnak,
tétován, céltalan,
ide-oda
(sajog a csont, s a meggörbült
gerinc),
szájukon eltévedt, szégyenlős mosoly.

Esetlenek, botladozók, totyogósak,
zászlórúd és puska helyett
görbebot, fehérbot.
Kalimpálnak, sántikálnak.

Aztán megint:
ott ülnek fogatlan sorban,
volt csapatoknak volt vezetői,
élcsapatoknak élvezetői,
megvezetői,
átvezetői.

Ott ülnek sorban
a galambok járta csöndes tereken.

Az út vége

Innen már nincs tovább.
                                    Vége ennek az útnak.
Tovább csak bozótos szöveg van. Szófosás.
Jelentés-újrahasznosító iparosok
mérges verejtéke csöpög
a kiürült terek sárga homokjára.


Itt már senki sem akar semmit se
mondani.
               Nyálaskodás, nyavalygás,
egyre nagyobb és riasztóbb zaj.
Zörej, csörömpölés, recsegés.
Röhögés, vinnyogás.


Pedig – meg vagyon írva! –
a legősibb igék is tiltják a darabokra hullást.


A szövegbozótban nincsen irgalom
a gondolat szépséges gyermekei iránt.
Szakadt és büdös rongyokban
nyafognak az egymást rühellő
mutatványosok,
                        udvarosok.


Anyázhatsz is.


Az általános raccsolásban, pöszézésben,
sziszegésben
nem lehet fölszisszenni,
legfeljebb szellenteni.


A bozóton túl egy kiszáradt tenger medre.
Só.