Bogdán László

Orosz ábrándok

– részletek –


18. Egyedül
(az orosz éj)

Amikor a nyelvek közt     felizzottak a versek,
és méteres hasábfák     égtek a kandallóban,
fel-felvonítottak      az üdülő kutyái,
recsegett-ropogott     üzent az orosz erdő,
kísértett egykori     kágébés tisztek árnya,
vadkacsákra vadászott      Iljics egy poszteren,
s Borka fülét vakarva      néztem a sarkcsillagot.
Éreztem válaszútra       értem megint. Nem tudtam
hova-merre induljak?     Elhibbant a jövendő.
Egyedül maradtam      egy népes társaságban.
Künn lila hó lobogott.      Elültek kósza varjak.
Néztem a költőnőket.      Fel voltak már csigázva
a vodkától, teától       érzelmek rohamától.
S falcsul gajdolták az      internacionálét.
Orosz anarchistának      éreztem magam. Ittam.
Tudtam értem jöhetnek,      bármikor indulhatunk
a zord Szibériába.      Egy kolimai láger,
kies zug Vorkutában     lehet lakóhelyünk. És
nem lesz már visszatérés!      Értem már nem jöhet el,
soha el nem varázsol,       botjával sem üt vállon,
elfelejtett az angyal.      Imbolygó lepratábor,
sivatag zárul körém.      Távol, havas fák között,
mintha nekem üzenne,     felüvöltött egy farkas,
s felkértem táncolni a      karcsú, lengyel tolmácslányt.
Kerengő ragadott el,       elveszetten öleltem.
Ez az éj valahogy      nem akar véget érni.

19. A gödör

Hajnal felé kimentem, a sötét már foszladozott.
Fehér sugár jelezte, érkezőben a hajnal.
A háztól távolodva, a fák között bolyongtam,
reméltem, értem jön az angyal és elvarázsol.
Egy gödörbe zuhantam, puhába, mélybe estem,
Tudtam, hogy önerőből aligha juthatok ki,
Elveszetten bámultam a bársonyos égboltot.
Égi koporsószögek szikráztak biztatóan.
Sejtettem, nincs menekvés, hiába kiabálok,
senki nem jön ki úgysem, mert félnek a kutyáktól,
ha meghallják is mindegy, részegen kornyadoznak,
tőlük üvöltözhetek, s az őr is mélyen alszik,
lehet, hogy vándorlásom e gödörben ér véget?
Hangom a gödör mellé gyűjtötte a kutyákat,
idegesen vonítva Borka is megjelent,
hajnali félhomályban foszforeszkált a szőre,
karót ragadtam és ő vicsorogva kihúzott.
Károgtak már a varjak, s a behavazott fák közt
megjelent a sugárzó, karmazsin napkorong.
Vakartam Borka hasát és káprázatok közé
tünedeztek az árnyak. „Mi jöhet még?” – kérdeztem
félhangosan magamtól, de nem válaszolt senki.
Morajlott már, sustorgott, éledezett az erdő,
sötétlett körülöttem életem minden gödre.
Negyvenhárom esztendő tévedés-kavalkádja,
kudarcok, vereségek. Közelített az árnyék.
A bronzlovas rettentő árnyéka rám vetült.
Nem tudtam, hol vagyok, egy Puskin-költeményben
vagy az orosz erdőben? A kutyák vonítottak.
Ablakból a tolmácslány szólított, integetett,
ő nem látta a lovast, csak engem s a kutyákat.
Nem értette, mi történt? Csak azt látta, hogy forgok
magam körül. „Valamit elvesztettél?” – kérdezte.
A napfény elvakított. Egyszerre sok lett minden,
a bronzlovas, a kutyák, a múlt tátongó gödre,
tudtam, hogy visszamegyek, még van pár sivár évem,
álarc mögé rejtőzve. Nem, még nem lehet vége.
Talán hazajutok még? Talán nincs minden veszve.