Amikor Budapesten, zsidó értelmiségi családban megszülettem, nem messzire innen négy éve már Hitler uralkodott, s hamarosan szomszédságunkban is. A kissé távolabbi szomszédban a már húsz éve szokásos tisztogatások egyik leglátványosabbikát gyakorolta Sztálin. Távolabb – Kínában, Nankingban – a japánok három nap alatt több embert öltek meg, mint majd a nyolc és fél évvel később Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba együttvéve (amit a nyugati értelmiség készségesen elfelejt). Ezek életem meghatározó keretei, amelyeket fokozatosan tanulok meg.
1940. június 11.: öcsém születése.
1942-ben apám munkaszolgálatos. 1943 februárjában hivatalos értesítés haláláról.
1944. január végén skarlátban megbetegszem. Egy héttel később anyám diftériában. Marika, a sváb cselédlány ápol; megtanulok újságot és térképet olvasni.
1944. március 19-én a németek megszállják az országot. Másnap Marika, aki jobban ismeri a világot, mint anyám, felajánlja, hogy hazavisz falujába mint zabigyerekét. Anyám elutasítja: „Maradjon együtt a család.”
1944. március 19–1945. január 19. Többszörös, nehezen magyarázható véletlenek (csodák?) következtében anyám, öcsém meg én életben maradunk (anyám szülei Auschwitzban végzik). Eltűnnek a generációs különbségek, felmenőimtől segítséget nem várhatok. Első tudatos kísérletem vágyaim és a valóság elkülönítésére.
1945 tavaszán Marika – aki tudta, hogy hamis papírokkal hol bujkálunk, és élelmet hozott – visszajön hozzánk. Tőle és Kiss Barnától, a debreceni kálvinista katonatiszttől máig tanulom a személyiség méltóságát.
1945 tavasza – szüleim könyvtárában megtalálom a 12 kötetes Marczalit és a tízkötetes Szilágyit. És Ferrerót. Gyerekeknek – és szakembereknek – való olvasmányok. Megtanulom, hogy a múltban sem volt jobb vagy könnyebb az ember élete.
1945. augusztus 20-án halottnak tudott apám visszajön a hadifogságból. Első nap mondja: „Isten nincs, a rabbik hazudnak, az amerikai konzerv nyerte meg a háborút, az orosz polgári lakosság rosszabbul élt, mint a hadifoglyok, a kommunista rendszer nem a zsidóknak való.”
1946. január 9. Apám születésnapi ajándéka: Ady összes versei.
1946 tavasza. A svábokat kitelepítik Magyarországról. Szeretnénk, ha Marika velünk maradna. Most ő mondja: „Maradjon együtt a család.”
1950. Az általános iskolát meglátogatják az Úttörő Színház színészei. Egyikük megkérdezi: „Becsületes embernek tarthatod-e apádat, ha ügyvéd?”
1951–55. A Madách Gimnázium növendéke. Kialakul első baráti köröm. Tiltott könyveket (Baudelaire, Nietzsche, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Németh László, Márai) kölcsönzünk vagy ajándékozunk egymásnak. Írni kezdek. 1968-ban tudatosítom: „a mindennapi írás – mindennapi ima”.
1952. Rokkant apám fizikai munkás lesz. „Ahol nincs jog, ott életveszélyes ügyvédnek lenni.”
1955. Kitűnő érettségim ellenére elutasít a bölcsészkar.
1956 nyarán ismét visszautasít a bölcsészkar, noha a felvételi vizsgabizottság elnöke gratulál. Fellebbezésre a rektor felvesz.
1956. október 23. Mire a nap véget ért, elkülönült minden más naptól.
1958. Az egyetemen megismerkedem Bóka Lászlóval és Sőtér Istvánnal.
1958–1997. Legendás szerelmek. Vidéki és pesti nők; ahol ők vannak, ott van Európa.
1961. szeptember–2006. december 31. – munkatársa az MTA Irodalomtudományi Intézetnek, ahol soha nem volt április 4. és november 7. ünnepség, sem tudományos hierarchia.
1961–64. A PEN Klub szervezőtitkára. Megismerkedem belga költőkkel (Illyés nemzedéke), halálukig szabadnak érzem magam Brüsszelben, ahová 1969-ben jutok el először. Sokasodó külföldi szakmai kapcsolatok következtében tapasztalom, hogy politikai rendszertől és a tanár tehetségétől függetlenül a magyar oktatás szerkezete és elvárásrendszere elsőrangú, amit sorozatos reformok jegyében sikerül majd az új évezred kezdetére nyugat-európai szintre zülleszteni.
1970. A Kaukázusban összebarátkozom egy korombeli költővel (utcaseprő apja a gulagon végezte), aki a háború alatt éppen úgy várta a felszabadító német hadsereget, mint én a felszabadító szovjet hadsereget.
1970. Első könyvemről Rónay György írt kritikát. Máig tartó biztonságot ad.
1976. Anyám halála. Barátaim megköszönhetetlen módon segítenek.
1980. Apám halála. Előadok a New York-i Egyetem összehasonlító tanszékén.
1990. Életemben először szabad embernek érzem magam Magyarországon.
1993. A magyar nagykövet személyes vendége Rómában.
1998–2006. A Miskolci Egyetem tanára. Az összehasonlító irodalomtörténeti és művészettörténeti tanszék megalapítása. Fiatal kollégák nem engedik elfelejteni, hogy valaha én is voltam húszéves.
2001. szeptember 11-én New Yorkban az 1944–45-ben és az 1956-ban szétlőtt Budapestre emlékezem. És a New York-iak méltósága a budapestiek méltóságát idézi 1956. október 23-án.
2002–2006. „Meg kell tanulnom az öregséget.”
