Ötéves koromig nagyon meg voltam elégedve a világgal. Mesélték, minden szembejövőre rámosolyogtam. Ennek helyszíne Belgium volt, Antwerpenben születtem 1937-ben. Apám a Bell Telefon cégnél fejlesztőmérnök volt, anyám fényképésznő. Otthon is franciául beszéltünk. Hogy apám magyar, sőt magyar zsidó, arról semmit sem tudtam. (Anyám osztrák zsidó volt.)
Amikor 1940-ben a németek elfoglalták Belgiumot, az életünk egy darabig változatlan maradt, hiszen ebben az országban a vallást nem regisztrálták, az magánügy volt. A Gestapónak két évébe került, mire összeállították a zsidólistákat és megkezdték a deportálásokat. Amikor anyám szüleit a holmijukkal együtt feltuszkolták egy teherautóra, mindenki azt hitte, hogy ez vidékre való kitelepítést jelent. Az, hogy öregeket megsemmisítő táborokba vigyenek, arra akkor még senki nem gondolt. Charlotte nagymamám cukorbeteg volt, Poldi nagyapa a veséjével bajlódott, ezért nehéz lett volna bujkálniuk.
Amikor apám elvesztette az állását, és a személyi igazolványának mind a négy oldalára rábélyegezték a nagy J betűt (Jude), a szüleim a megkeresztelkedés mellett döntöttek. Új iratokat kaptunk, vidéken egy padláson húztuk meg magunkat, majd 1942 novemberében Budapestre utaztunk, pontosabban Újpestre, ahol apám családja élt. Apám csodálatosan kiismerte magát a legbonyolultabb áramkörök között, de hogy mikor milyen útirányt választott, melyik vonatra szállt fel, az valahogy nem vallott nagy tájékozottságra.
Mire hétéves lettem, a családomból csak anyám fotói maradtak meg. Mindenkit deportáltak, összesen 14 közeli rokonomat, egyedül apám élte túl, pedig a halálhírével érkeztek meg a vele egy táborban lévők. Már felszabadultak, amikor ő is elkapta a tífuszt. Bevitték egy Lambachban működő katonai kórházba. Napokig volt eszméletlen, de a penicillin megmentette. Az amerikai hadsereg már akkor ismerte ezt a gyógyszert. Csak 1945 augusztusÁban ért haza Budapestre.
A nővéremnek és nekem idegenek adtak heteken keresztül vízben főtt sárgaborsót egy kelenföldi pincében. A töltés túloldalán az oroszok, nálunk a németek. Amikor már nem lehetett a közeli nyomókúthoz vízért menni, mert mindenkire lőttek, a lakók kutat ástak a pincében, de ott keserű gyógyvíz gyűlt össze. Néhány nap múlva leesett a hó, az oroszok fehér lepedőkbe burkolva vonultak be. A felettünk lévő három emeletet szétlőtték, de nem omlott ránk, életben maradtunk. Még egy ideig a pincében éltünk. Az oroszok a töltés mentén villanyoszlopnak való fákat hántoltak. Mi, gyerekek összeszedtük a forgácsot tüzelőnek, és közben kenyeret koldultunk a katonáktól.
A Sváb-hegyen, a Diana úti iskolában voltam 1945 nyarán, árvaházat rendeztek itt be. Piros pöttyös egyenruhában kirándultunk a Normafához. Itt találkoztam ismét apámmal. Azt hittem, nemsokára anyám is megérkezik. Vele rendszeresen álmodtam, és álmomban franciául beszéltem vele.
A következő években lelkes úttörő voltam. Apám újra megnősült, a Standard gyár műszaki igazgatója lett, 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki a magyar telefonközpontok újjáépítéséért. Ezzel sehogy sem volt összhangban, hogy egy évvel később lecsukták, szabotálással vádolták, és 15 év fegyházra ítélték. Megismerkedtem a házkutatás, leltározás és vagyonelkobzás élményével. Levelezni, látogatni, csomagot küldeni csak 1953-tól, Sztálin halála után lehetett. 1954-ben szabadult. Egyszer én is meglátogathattam, a sűrű rács, a távtartó korlát mindkét oldalon pontosan olyan volt, mint Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmjében.
A textiltechnikumba jelentkeztem, hogy minél előbb keresőképes foglalkozásom legyen. Amikor apám hazajött, ismét gondolhattam továbbtanulásra. Az Iparművészeti Főiskola textil szakára jelentkeztem, 1960-ban diplomáztam.
A barátaim, iskolatársaim közül nagyon sokan elhagyták az országot 1956-ban. Minden okom megvolt rá, hogy velük tartsak, kivéve egyet: nem akartam kockáztatni, hogy apámat ismét lecsukják. Ez akkor reális veszély volt. Ő pedig öregnek tartotta magát az újrakezdéshez.
Diploma után különböző gyárakban dolgoztam tervezőként, később tervezőintézetekben (Kötszövőipari Mintázó Üzem, Magyar Divat Intézet, OKISZ-labor), végül 1974-től „szabadúszó” lettem, saját műhelyemben készítettem egyedi darabokat és kis szériákat.
Különböző kiállítócsoportoknak lettem a tagja: 1968-ban alakult a Prizma 13, 1991-től működött a Modern Etnika ruhacsoport, 1997-től a Domb kézműves baráti társaság. Mindegyik csoporttal számos hazai és külföldi kiállításon vettem részt. Egyik sem volt üzleti vállalkozás, közös művészi szemléletre, baráti kapcsolatokra épült szerveződések voltak, gyakran különböző szakmák között. A politikai megosztottság ezeket a csoportokat is érintette, de a közös művészi feladatok, az egymás iránti barátság és megbecsülés többnyire felülírta, lényegtelenné tette az eltérő nézeteket.
Most nyugdíjaséveimet élem. Írtam egy könyvet A kézikötés története címen. Három évig dolgoztam rajta, közben megtanultam a számítógépen szöveget szerkeszteni (2004-ben jelent meg). Az e-maillel, a mobil-telefonnal is megbarátkoztam, de például a telefonregiszterről visszatértem a noteszre, és a digitális fényképezőgéppel sem kötöttem még barátságot. Sajnálom, hogy a hagyományos levelezés kimegy a divatból. Az e-mail gyorsabb, de személytelenebb. Gondolom, kézzel írni, kézírást olvasni nemsokára egy kutatószakma lesz, mint napjainkban az, ha valaki ógörög szövegeket is tud olvasni.
Néhány éve képeket készítek, montázsokat, melyekben felhasználom a régi családi fotóimat és újakat is, úti képeket. Rajzzal, textilekkel kombinálom őket. Újabban olajjal festek vászonra. Zenét hallgatni, beszélgetni, festeni számomra a legfőbb élvezetek.
A fiam külföldön él a családjával együtt, az unokáimat is ritkán látom. Még tudnak magyarul, de én már nem bírok megtanulni angolul.
A férjem szemléletéhez a buddhista elvek állnak a legközelebb, öregségemre én is közelítek ehhez. Megpróbálok mindennap örülni annak, hogy tudok mozogni, hallok és látok, amiben persze benne van az a félelem is, hogy ez nem lesz mindig így.
