Az 1960-as évek elején „pszichorealisztikus” rézkarcokkal kezdtem pályafutásomat, de a nyomtatott képgrafikai tevékenység töltése az évtized végére átalakult a tágabb értelemben vett nyomhagyás funkcionalitásának, majd a mozgás, azon belül az eltolódás általános fogalomkörének vizsgálatává. A nyomhagyás különböző formáiból következett, hogy a képi médiumok más ágait is használatba vegyem. Amennyire kellett, megtanultam fényképezni, az 1990-es évek közepéig experimentális filmeket készítettem (remélem, lesz még rá alkalmam), és 1970 körül kialakítottam egy máig működő, formailag és tartalmilag időről időre megújulni képes festészeti programot. E médiumok nem egymástól független területek a munkámban, hanem áthatják egymást és áthatja őket a megismerésre törekvés és az analitikus gondolkodás. Az 1970-es évek eleje óta szakmai életem szerves részét képezi kiállítások rendezése, írások publikálása és 1975 óta a művészeti oktatás, előbb szakkörökben, 1987–91 között az Iparművészeti, 1990-től a Képzőművészeti Egyetemen. A fiatalokkal való foglalkozás hatására pozitív változásokon mentem át.
A hetvenedik év elérését csodálkozva konstatálom, nem összegzek, nem jubilálok, nem szándékom ünneppel lefékezni a dolgok folyamatát. 1984-ben, az Ernst Múzeumban rendezett zsúfolt kiállításommal letudtam a retrospekciót, mert akkor a továbblépéshez szükségem volt rá. Azóta jobbára az előttem sejtett dolgok érdekelnek, miközben érzékelem, hogy ami kialakult a munkámban, folyamatosan jelen van. Mindez kívülről nézve szerteágazónak tűnhet, számomra viszont nyilvánvaló, hogy egyetlen nagy kört járok be, mindig kicsit máshogy. Pszichikai, szociográfiai megközelítéssel ki lehetne következtetni ennek a néhány vonatkozásnak, az „anyagomnak” az eredetét és az okát, de azt hiszem, végül is életkedven, megismerési étvágyon, bátorságon, biológiai és erkölcsi töltésen múlik minden.
