Gondolom, az összeállítás szereplői közül nem én vagyok az egyedüli, aki képtelenségnek érzi, hogy már a hetvenediknél tart. Pedig oly közelinek tűnik még az a nap, amikor – hétéves voltam – becsöngetett házunk kapuján az apám.
Szüleim magántisztviselőként ismerkedtek össze, és hároméves koromban már elváltak. Apám azonban 1944. október 15-én megjelent pesti, már csillagos házunknál, és anyámnak elmondta: nála és második feleségénél nagyobb biztonságban lehet a gyerek az elkövetkező nehéz időkben, mivel ők ekkor már hamis iratokkal éltek és illegális kapcsolataik voltak. Anyám nem habozott: átlátta, hogy igaza van. Bölcs és szerencsés döntésnek bizonyult (a túléléshez az utóbbi is nélkülözhetetlen volt). Így ő is meg tudott szökni az Auschwitz felé tartó menetből (egy hétéves kisfiúval ez nehezen ment volna), és Budapest ostroma után boldogan ölelhetett ismét magához.
Ezután néhány kolozsvári év következett, ahol anyám az Igazság című lap szerkesztőségében dolgozott és idegen nyelvű rádióadásokat gyorsírással lejegyezve egymaga állította össze a külföldi híreket. A lapnál a gyerekmellékletben közreműködve kaptam kedvet későbbi szakmámhoz. A hírekkel való kapcsolatom akkor kezdődött és azóta is tart, csakhogy mindmáig népes csapatban végzem azt, amit anyám hajdan egyedül. Néhány további budapesti, majd bukaresti iskolai év után az Eötvös Loránd Tudományegyetem szerencsémre éppen akkor indított újságíró szakot, amikor különböző tanügyi reformok eredményeként Bukarestben már 1953-ban leérettségizhettem az ottani magyar líceumban.
Szakdolgozatomat Bálint Györgyről írtam, ő fogalmazta meg – Goethe Faustjának toronyőre után szabadon – a hivatás credóját a maga drámai korában: „arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hűséget esküdött a toronynak”. Erre sokszor kellett gondolnom, különböző „tornyaimban”, tudósítói „őrhelyeimen”.
A szolnoki megyei laptól ugyanis, ahová az egyetem elvégzése után kerültem 1958-ban, az MTI hívott el 1960-ban, és a hírügynökségnél meg is találtam a helyemet és a pályámat. A budapesti szerkesztőségi évek és különböző munkakörök között Peking, Párizs, Brüsszel, Bukarest volt tudósítói kiküldetéseim színhelye. Feleségem, Klára, aki külkereskedő volt, Pekingben csatlakozott hozzám, és azóta is velem tart, Judit lányom is ott született, hogy aztán Brüsszelben találja meg élete párját és hivatását.
A tudósítói pályának, mondhatnám, ilyen következményei is vannak – de páratlan ajándékai is. Eredetileg Rómába készültem, de abból csak egy néhány hónapos ösztöndíj és egy riportkönyv lett jóval később, Pekingbe viszont a magam számára is váratlanul kerültem 1969-ben, a kínai „kulturális forradalom” idején.
Pekingből akkor tíz-egynéhány újságíró tudósított csupán: zűrzavaros helyzet és rendkívüli felelősség volt ez a „toronyőrnek”. Kína akkor olyan távolinak és rejtélyesnek tűnt, mint a Hold, ahová abban az évben szálltak le az amerikaiak. Ők is használták ezt a hasonlatot, amikor Nixon elnök 1972-ben – világpolitikai földrengést okozva – Pekingbe látogatott. Ott lehettem, megörökíthettem az érkezés pillanatát, amelyet a világ egyenes közvetítésben láthatott – de amelyről az akkori kínai média csak pár soros közleményben számolt be.
Néhány olyan év után, amikor nálunk csak jót, s néhány más olyan év után, amikor csak rosszat volt szabad írni a kínaiakról, megpróbáltam a tényleges életet bemutatni tudósításaimban és első riportkönyvemben. A Fal mögött: Kína címmel jelent meg ez a híradás. Még öt kötetet inspirált a kínai tapasztalat. A nyolcvanas években olyan változások tanúja lehettem egy rövidebb kiküldetés során, hogy Tanuld meg újra Kínát! címmel készítettem el a folytatást.
1987-ben született Teng Hsziao-ping életrajza, azé a pragmatikus politikusé, aki a „kulturális forradalom” zűrzavarának véget vetve a világ legnépesebb országát a gazdagodás kapitalista útjára vezette. A sok tekintetben kritikus könyvet legnagyobb meglepetésemre lefordították és Pekingben is kiadták 1988-ban – félmillió példányban. (Ettől persze nem lettem milliomos: Kína akkor még nem írta alá a szerzői jogvédő egyezményt – de később, amikor újra Pekingben jártam, a kiadótól kaptam két rekesz zománcvázát.)
Franciaországi élményeimet és tapasztalataimat négy másik könyvben dolgoztam fel – az egyikben azt is megírtam, amit „Párizsból nem jelentettem”. A könyv napok alatt elfogyott, a magyarok oly kíváncsian vetették vigyázó szemüket akkor is Párizsra, a francia demokrácia világára. Brüsszelből akkor küldhettem tudósításaimat, amikor Magyarország még csak a társulásról tárgyalt, Bukarestből és Erdélyből a kilencvenes évek nehéz átalakulásai idején. Nehéz megmondani most, miről volt nagyobb kihívás írni, az egzotikus – és mára világhatalommá vált – távoli országról (ahová minden visszatérés azóta is reveláció), a francia politikáról és civilizációról, a brüsszeli európai fővárosról vagy az izgalmas és hozzánk ezer szállal kötődő szomszédságról és az ottani magyarokról.
Végső soron mindez begyűrűzik sorsunkba a globalizálódott világban. Szeretném hinni, hogy munkám a szélesebb közönség tudását is segítette, gazdagítja – a kitekintést a sokáig elzárt, mára pedig drámaian megnyílt világra. A szakmai elismerések, egyebek közt a Pulitzer-emlékdíj 1996-ban és az Aranytoll 2006-ban, talán ezt is nyugtázzák.
A legnagyobb díj persze az, hogy a világ iránti kíváncsiságom egyben hivatásommá, életpályámmá is válhatott, s hogy amit láttam, amit tapasztalok, amit megértek, ily módon megoszthatom az olvasóval.
Ez akkor is így van, ha glóbuszunk lakói az értelem csodálatos vívmányait nemhogy nem használják értelmesen, hanem éppenséggel a civilizáció létét veszélyeztetik: háborúk, túlnépesedés, végletes gazdagság és elfogadhatatlan szegénység, az éghajlat felmelegedése, vallási fanatizmus, terrorizmus, gyűlölködés, politikai acsarkodás – a lista hosszúra nyúlhat.
Még az információ is önmaga ellen fordulhat, egyre inkább a szenzáció, a bulvár, a felületesség, a pillanat igényeit kényszerül kielégíteni. Az összefüggések elemzése és feltárása, az értékek közvetítése gyakran szélmalomharcnak tűnhet.
De feladni nem szabad.
Még akkor sem, ha az ember már ebben a megtisztelő összeállításban szerepel – vagyis, bármily hihetetlen, már hetvenes.
