Dávid Kiss Ferenc

színész, filmszínész (Székesfehérvár, 1937. június 27.)

    A színész Thália papja – lapos közhely ilyet mondani, csakhogy én ezt a „papságot” komolyan vettem, mint egy gyerek, és hittel hiszem, hogy a színház az egész életemet követeli, mint ahogy Isten szolgálata egész embert kíván. Szolgálni a színházat testtel-lélekkel-szellemmel, ez a dolgom.
    Most írásra kértek, hát írok. „Csak sort sor alá, tapogatva…” Áradna belőlem a hetven év élménye, eseménye, történése, de hát „csak lassan, Peti fiam, lassan”, mint aki járni tanul. Ötven éven át mások (óriások, író-gondolkodó hatalmasok) szövegeit tanulva, gondolataikat magamévá téve játszottam, így azonosultam szavaikkal és gondolataikkal, már-már a saját érzéseim is Arany, Babits, Shakespeare, Dosztojevszkij megfogalmazásában szólalnak meg. „Minden szó végszó!” – mondogattuk a pálya derekán színész kollégák, és valóban szörnyű a színész agya, elég egyetlen szó, és eszébe jut egy verssor, egy részlet, egy monológ, mert minden szót leírtak már a nagyok.
    A nyári szünetben születtem (vasárnapra), ami szerencsésnek mondható, mert sem az iskola, sem később a munkahelyeim, a színházi elfoglaltság nem zavarta a szülinapokat. Két nővérem után én, a későn jött fiúgyermek, apám nevét kaptam. Apám taxisofőr volt, s mire a világra kezdtem eszmélni, már bakaruhában láttam őt, amikor kimenőt kapott. Besorozták a taxival együtt. Később a frontra vezényelték, akkor már csak a tábori lapok és a három kiskorú maradt anyámra. Fontos megemlíteni a mozi varázsát, ebben egységes volt a család, mert megejtette már a születésem előtt. Mihelyt hordozható voltam, vittek a moziba, anyám öléből emlékszem az Ozra, az volt az igazi csodák csodája! Csakhogy az iskolába indulásommal együtt már hazánkba ért a világégés. Mivel gyakorló katolikus vallási nevelésünk (végigimádkoztuk apám frontszolgálatát – haza is ért épségben, és taxizott tovább) erősen hatott rám, még az ötvenes évek elején naponta jártam ministrálni, és nem léptem be az úttörők közé. Nem otthoni befolyás miatt, talán inkább csak gyerekdacból. Mivel semmilyen gimnáziumba nem vettek fel, „kénytelen” voltam az ország legjobb iskolájába menni, Pannonhalmára (1951). Túlzás nélkül állíthatom, ott tanultam meg mindent, de mindent: a hivatalos tananyag mellett latint, novellaírást, újságszerkesztést, fotózást, színdarabrendezést, játékot, FILMET, s űztük a sport minden ágát. Persze aki 1955-ben a bencés gimnáziumban végzett, azok közül senkit nem vettek fel egyetemre, főiskolára. Helyhiány! Negyedszerre vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára (1958). Addig az akkor egyetlen működő magán-színiiskolába, Rózsahegyi Kálmán Színészképző Stúdiójába jártam, elég díszes társasággal. Közülük jó néhányan mentek a Főiskolára, s volt, aki egyenesen színházhoz került.
    A Főiskolán Kiss Ferenc fh. lettem, s azt mondták, rendben, de ha eljutok a diplomáig, valamit kezdjek a nevemmel. Ugyanis Kiss Ferenc, a színész (drága Feri bácsi) a börtönévek és a fizikaimunkás-évek után újra színpadra léphetett. Tudtam én ezt, hisz ő is fehérvári születésű, meg a nehéz éveiben én vihettem a régi jó barát, Rózsahegyi Kálmán bácsi üdvözletét. 1955 óta ismertem, bár rokoni kapcsolat nem volt köztünk, csak nagyon megszeretett, tiszteletbeli fiává fogadott, később a pályán még játszottunk is együtt egy tévéjátékban. A harmadik évfolyamon főszerepet kaptam egy „felejthető” nagyfilmben. Első forgatás, első interjúm a hétvégi Film, Színház, Muzsika című újságban. Ott már az állt a fényképem alatt: Dávid Kiss Ferenc fh. Apám nevéhez ragaszkodtam, s megkülönböztetésül fölvettem a Dávid nevet. Nos, ennek több belső magyarázata van. Ezek közül kettő lényeges. Az egyik: Dávid, de nem a király, hanem a parittyás! A másik a pannonhalmi egykori magyartanárom, a csodálatos osztályfőnököm, Dávid atya. Iránta való tiszteletem is ezt kívánta, életem egyik meghatározó személye volt.
    Szóval 1958-ban elindult a kemény főiskolai munka (korai kelés, 6-kor Sportuszoda, délelőtt sok haszontalan és néhány nagyon hasznos elméleti óra). A mindentudó, mindenhez kedvet csinálni tudó csodapedagógus: Hegedüs Géza! Drámatörténet, világ- és magyar irodalom olyan előadója, mint egy mágus. Délután a szakmai órák. Osztályfőnökünk Várkonyi Zoltán (sokan irigyeltek érte, joggal), tanársegéd Vámos László, beszédtanár Sulyok Mária. Este színház; elsőben még csak nézhettük, másodiktól statisztálás, kis, majd nagyobb szerepek, de csak a Nemzeti Színházban. Akkor még nem tudtam, később a magam bőrén tapasztaltam, hogy a színészetet mint mesterséget csak ellesni lehet – hát mi lestük. Éjjel meg tanultunk a másnapi órákra. (Kemény, erőltetett bencés tempó, ora et labora – imádkozzál és dolgozzál – a rend jelszava, hát én még imádkozás helyett is dolgoztam, tanultam, megszállottan, mint egy szerzetes.)

Thurzó Gábor Az ördög ügyvédje című darabjában Páger Antallal
(Vígszínház, 1966)


    A huszadik érettségi találkozóra utaztam Pannonhalmára, akkor már 15 éve a pályán, változatlanul kemény munkával. Dávid atyával sétáltunk a Vár körül. Mesélte, hogy látott Győrben Lucifernek (tudtam), két kisdiákjával nézte meg, majd huncutul azt mondta: „Na, Franci, egyedül maradtál!” Arra értette, hogy már az összes osztálytársam családot alapított. Azt feleltem: „Dávid atya, ketten maradtunk! Te Isten papja, én Thália papja.” Mosolygott, értette. Ugyan nem fogadtam cölibátust, de számomra a színészet egy szigorú papi hivatás. Úgy tisztelem a színházat, mint a templomot, ahol a színpad a szentély, esténként szertartást mutatunk be, és ha kell, belehalunk!
    1962-ben diplomáztam. Rá kellett jönnöm, hogy Thália istenasszony a legszeszélyesebb nő. Amilyen nehezen engedett közel magához, úgy kényeztetett el: három év – három Shakespeare! Diplomám a Rómeó és Júliából Mercutio, a Pécsi Nemzeti Színházban első szezonban Jago az Othellóban, a következő szezonban Hamlet címszerepe. Ebben láttak a Vígszínház felelős vezetői, és még Pécsről meghívtak vendégszereplésre a Dunai Ferenc Az asszony és pártfogói című darabba, ahol az asszony Ruttkai Éva, a négy pártfogó: Páger Antal, Benkő Gyula, Latinovits Zoltán és én. Ez igazi mély víz!
    A bemutató után Várkonyi Zoltán három évre szerződtetett – nyolc év lett belőle. Csodálatos évek voltak, de aztán jöttek a nálamnál is fiatalabbak, előttem pedig az érett, nagy színészek, így vákuumba kerültem, nehezen tudtak szerepet osztani rám, én meg tele voltam energiával, játszani akarással. Egyik szerepem során összehozott a sors Gyurkovics Tiborral, és e nagy találkozásból megszületett a Döntés órája című monodráma, amelyet a székesfehérvári Vörösmarty Színházban mutattunk be 1972-ben. E darabbal aztán bejártam az országot. 1972–73-ban a Győri Kisfaludy Színházban a Tragédiában Lucifert játszottam, de ekkor már várt vissza a Pécsi Nemzeti Színház (1973–81-ig újra ott), ahol Sík Ferenc, volt főiskolai évfolyamtársunk lett a főrendező. Csodálatos nyolc év, 46 bemutató, Illyéstől Hernádiig, Shakespeare-től Agatha Christie-ig, Ibsentől Camus-ig. Aztán a Veszprémi Petőfi Színház (1981–84-ig), a Budapesti Kamaraszínház (1984–92-ig), majd szabadúszó, vagyis művészeti szolgáltató betéti társaság lettem, hogy számlaképes legyek, ha alkalmi felkérést kapok. (Próbált volna valaki például Básti Lajostól számlát kérni, mint egy pincér: „Volt kérem öt darab Ádám, két Higgins, az annyi mint… plusz áfa.”)
    A tatabányai Jászai Színházban az Othellóban Brabantiót, Desdemona apját játszottam (napra pontosan negyven évvel a Jago-szerep után), továbbá hol itt, hol ott, ahol szükség volt rám. 1997-ben nyugdíjba mentem, pedig egy színész nem megy nyugdíjba soha – ahogy a pap sem. Néhány megszállottal évekig tartó kemény küzdelmet folytattunk egy új művészeti központ létrehozásáért, amelynek két fontos eredménye volt, az egyik egy hároméves színiiskola, míg a másik elvezetett a szarvasi Weöres Sándor Színház megalapításához 2000-ben. Ehhez az időszakhoz köthető első olyan rendezésem, amelyben játszottam is: Lebović A világítótorony című darabja. A színház mellett számos filmben, rádiójátékban, televíziós produkcióban játszottam, az Iskolatévétől az Esti meséig szinte mindenfélében, tévéjátékoktól a sorozatokig sok száz filmben. Tháliának nemcsak papja voltam, de harcosa is, többféle értelemben. Noha sosem voltam katona, rengeteg katonát alakítottam, minden rangban, minden hadseregben, beleértve a szkafanderes űrhajóst is.
    Íme hetven év vázlata. Hiszek a sorsban, a gondviselésben, az Égi Rendezőben, Istenben. Hiszek az igazi művészet tisztaságában, erejében és örökkévalóságában. Hinnem kell magamban, míg erővel bírom, és míg valahol valakinek adni tudok. És a többit… a pannonhalmi tablónk jelmondata: „Permitte Divis cetera” – a többit bízd az istenekre.