Első elemista koromban még nagyokat sétáltunk apámmal vasárnap délelőttönként a budai Nyúl utca környékén. Olykor az őrségváltást is megnéztük a Várban. Másodikos elemistaként, Balatonkilitin, a Sió partján, az kérdezte tőlem egy napszemüveges nyaraló, hogy nem én vagyok-e Sárközi György Matyi nevű fia. Önkéntelenül „de igen”-nel válaszoltam, holott azt kellett volna mondanom, hogy Horváth Mátyás vagyok, a helybéli Horváth Rózsi törvénytelen fiacskája. Hamis okmányaim erről szóltak. Néhány napig tartó szorongás után szinte elfelejtettem a kellemetlen incidenst. Apám holttestét fogorvosunk azonosította a balfi haláltábor tömegsírjában.
A Zugligetből hosszú villamoszötyögés árán jártam a Baross utcai gimnáziumba. Télen jégvirág volt a villamos ablakán. Első cikkem a forradalomról szólt a Hétfői Hírlap 1956. október 28-i számában. A forradalom életem nagy élménye volt.
A londoni diákmenzán fedeztem fel, hogy az angol kolbászt valószínűleg darált zoknival töltik a hentesek. Később, negyvenkét évi munka után, már bekötött szemmel is eltaláltam volna a BBC magyar szerkesztőségéhez vezető zegzugos folyosókon, a Bush House épületében. Harminchárom évi távollét nem kuszálta össze a fejemben Budapest térképét sem.
Esküvőm a hampsteadi városházán volt. Az anyakönyvvezető harmadik nekifutásra már egész jól ki tudta ejteni mindkettőnk nevét.
Írásaim kedvező hazai fogadtatása sok mindenért kárpótol. Örülök, hogy a Levelek Zugligetből ezrekhez hozta közel Molnár Márta addig legendákba burkolt alakját. Szeretek a Centrálban beszélgetni, Budapest dzsungelében csavarogni.
Sokáig kell élnem, mert még nem tanultam meg zongorázni, nem vettem részt régészeti ásatáson és nem írtam meg Nobel-díjra érdemes regényemet.
