Kamuti Jenő

vívó, sebészorvos (Budapest, 1937. szeptember 17.)

    Elment mellettem a XX. század!
    Ezt szoktam mondani a gyerekeimnek, amikor számomra már a telefax működése is megmagyarázhatatlan, hát még ha a számítógép nyújtotta végeláthatatlan lehetőségekről beszélünk.
    Középiskolás koromban matematikai versenyeket nyerő, de humán beállítottságú ember lévén a technikai forradalom vívmányai, melyek az emberi jólét lehetőségét teremtik meg, számomra követhetetlenné váltak.
    Egyszerű, de ambiciózus családba születtem, ahol egymástól függetlenül, de egymást erősítve anyám és apám úgy nevelt, hogy valakivé váljak, hogy büszkék lehessenek rám és öcsémre, úgy, hogy közben a tisztesség, a másik ember megbecsülése legyen az alapja minden tevékenységünknek.
    Emberré válásom folyamatába a családi háttér, iskoláim, a sport és a külvilág hatása egyaránt szerepet játszott. Ez utóbbi mind a mai napig izgat és mozgat.
    Most, hogy 70 éves lettem, nem értem, miért gondoltam 50 éves koromban, hogy a hetedik iksz már olyan „végállapot”, amikor az ember környezete, a társadalom már nem vár el semmit. Amikor már csak azt mondják neki, hogy „Élj boldogul, élvezd még a hátralevőt!”
    Ez végtelenül elkeserít, vagy inkább bosszant. Teszek is ellene! Kisebb és nagyobb célok kitűzése és elérése nélkül beteg lennék.
    Boldog vagyok, hogy ebben a korban éltem és élek. Sok minden miatt lehetek boldog. A sors megáldott azzal, hogy a múltat, a velem való történéseket úgy élem meg, mintha egy homályos üvegen keresztül néznék a világba, ahonnan csak szép élmények jönnek elő.
    Ezt édesanyámtól örököltem, aki ma 94 éves, hasonló gondolkozású, szellemileg teljesen friss, és minden reggel indulásként egy kupica pálinkával kezdi a napot.
    Wekerle-telepi (Kispest) gyerekkori éveim óta tudom, hogy számomra a családom, a környezetem boldogsága a fontos. Engem ez boldogít.
    Édesanyám meséli, hogy 6-8 éves koromban nem tudta eldönteni, hogy orvost vagy református papot neveljen belőlem. Alkatom szerint e két diszciplínában tudnék kibontakozni.
    Ma már tudom, hogy a két hivatás alapvetően nincs messze egymástól. Legfeljebb orvossá specializálódik a lélekkel, a hittel, az erkölccsel foglalkozó ember.
    A II. világháborúból az udvarunkon álló német tank, az égő ejtőernyős maradt meg, és az, hogy ha bombáztak, a kölcsönzongora alá bújtunk. Nem féltem.
    A Lónyay utcai Református Gimnáziumban szerettem és ismertem meg a sportot, mely a továbbiakban meghatározta életemet, egészen a mai napig.

München, 1972

    Franciásan akár úgy is mondhatnám, hogy a sport volt a „maîtresse”-em, a fiatalkori szeretőm. A sportnak köszönhetem, hogy megismerhettem Dr. Bay Bélát, vívómesteremet, aki a szó klasszikus értelmében volt mesterem. Műveltséget, tartást, értékrendet kaptam tőle, valamint azt, hogy hogyan és mikor kell Camparit inni. Persze nem elhanyagolható az sem, hogy mindezek mellett úgy megtanított vívni, hogy világbajnokságokon, olimpiákon ezüstérmet tudtam szerezni.
    Húsz évig voltam a magyar vívóválogatott tagja, öt olimpián vettem részt: Rómában, Tokióban, Mexikóban, Münchenben és Montreálban.
    Átéltem, hogy az ötvenes években édesapám bőröndje a szoba sarkában mindig készen állt egy letartóztatás esetére. A MÁV vezérigazgató-helyettese volt.
    Egyszerre voltam 1956-ban boldog és boldogtalan, mert sporteredményeim ellenére nem vittek ki a melbourne-i olimpiára, ahol olimpiai bajnok lehettem volna.
    Viszont a Bakáts téren elsőéves orvos egyetemistaként átélhettem a forradalmat és azt a fiúi büszkeséget, hogy édesapámat a Magyar Vasút Központ forradalmi bizottsága elnökévé választották 1956. október 23-án.
    Majd azt, hogy letartóztatása után az életét menthettem meg vívóeredményeimmel, vagy hogy közben orvosi diplomát szerezhettem, és ezzel kezdetét vehette az a csoda, hogy beteg embereket gyógyíthattam és gyógyíthatok a mai napig.
    A forradalom éve még azt is hozta számomra, hogy megismertem későbbi feleségemet, akivel együtt végeztük el az orvosi egyetemet és aki két csodálatos gyermekkel ajándékozott meg, akik aztán öt unokával, így alkotva egy boldog családot.
    Orvosi pályafutásom során a MÁV Kórházban végigjártam a szamárlétra minden fokát, voltam segédorvos, főorvos és főigazgató, elvégeztem több mint tízezer műtétet, ahol a mozdonyvezetők mindig elsőbbséget élveztek, és három korszakalkotó felfedezésnek is tanúja lehettem: az antibiotikum, a CT és az ultrahang felfedezésének.
    A sport számomra nemcsak a hírnevet adta, de megtanított küzdeni, a másikat tisztelni, a fair play eszméit szem előtt tartani.
    Világot láttam általa, és a különböző kultúrák megismerése mély nyomot hagyott életemben.
    Hetvenéves koromra egyet sajnálok csak. Lassan abba kell hagynom egyik szenvedélyemet, a gyógyítást. Sajnos a barkácsolás, kertészkedés nem az én világom. Marad tehát számomra a sport és a sportdiplomácia, melyek már így is szinte teljesen kitöltik napjaimat. Ehhez még bőven érzek erőt és frissességet magamban…