Második fiúként születtem. Bátyám akkor már négyéves volt. Édesapám a városházán a polgármester titkára volt. Később hivatásos tűzoltótiszt lett, Pestszentlőrinc tűzoltóparancsnoka. Jött a háború, s mi földönfutókká váltunk. Apámat 45 után B listázták. Harminchat évesen. Három évig nem kapott munkát. (Közben 1947-ben megszületett Gábor öcsém.) Mégis valahogy átvészeltük ezt az időt, mert édesanyám rettentő nehéz munkát végezve megteremtette azt, amire szükségünk volt.
1953-ban a Rákosi Mátyás Művek MTH Intézetének tanulója lettem mint esztergályos ipari tanuló.
Bár a kényszerűség vitt ide, mégis azt mondhatom, jó volt az a két év, mert itt találtam rá arra kis közösségre, amit úgy hívtak: színjátszó kör. Véletlenül csöppentem bele. Eszem ágában nem volt, hogy én egyszer ezzel foglalkozzam. Sportoltam, és ez minden időmet lekötötte. Mégis, amikor elkezdtünk próbálni egy számomra ismeretlen darabot, úgy éreztem, nekem itt a helyem! Megnyertük az országos versenyt. Boldog voltam, hiszen a főszerepet játszottam. A megnyert bemutató után magához hívott Schubert Éva, aki a zsűri elnöke volt, s azt mondta: „Kedves Ottó, magának a Főiskolára kell jelentkeznie.” Megköszöntem, s ledöbbentem. Hogy én, a Főiskolára?
Hát megpróbáltam. 1955-ben. Drága, szeretett későbbi pályatársam, Básti Lajos volt, aki a felvételin meghallgatott. Megkérdezte, hogy hány éves vagyok? Mondtam: még nem vagyok tizennyolc éves, de nagyon szeretnék színész lenni. Erre azt mondta Lajos bátyám: leszel is! Mostantól nincs semmi más, csak versek, versek tanulása, semmi más!
Megfogadtam. A verseknek éltem. 1956-ban viszont fura helyzet állt elő. Az első felvételink megvolt, majd jött a hír, hogy nem indul színésztagozat. Kegyetlenül rossz helyzet volt. Elmentem dolgozni egy olyan vállalathoz, ahol nagyon jól éreztem magam.
1957-ben sikerült a felvételi. 1961-ben diplomáztam.
Első színházam Kaposvár volt. Akkor még mindenkinek vidékre kellett mennie. Bár így lenne ma is! Nagyszerű két évet töltöttem Kaposváron.
Olyan szerepeket játszhattam el, mint Rómeó, Biff, Az ügynök halála című darabban, Richárd A kőszívű ember fiai című Jókai-műben, s még nyolc nagyszerű bemutatóban vehettem részt. 1962-ben jött még a Mici néni két élete című film, amelyben az egyik főszerepet játszhattam el.
Tartalékos katonának hívtak be 1963 nyarán. Valaki elintézte. Pétervásárán töltöttem két hónapot. Akkor már Ruttkai Ottó szerződést kínált nekem Miskolcra, amit én elfogadtam, mert Kaposvárról még az igazgatóm is eljött velem együtt.
Miskolcon ismertem meg azt az embert, aki már negyvenkét éve a feleségem, s táncművészként, a Honvéd Művészegyüttes tagjaként beutazta a fél világot.
Miskolc után Várkonyi Zoltán szerződtetett a Vígszínházhoz 1964-ben. 1965-ben a Nemzeti Színház tagja lettem. Itt olyan színészekkel játszhattam együtt, akik a magyar színjátszás meghatározói voltak. Ma is boldog vagyok, hogy együtt lehettem velük, hogy tanulhattam tőlük!
Megkaptam a fiatal színészeknek járó Rajz János-díjat, majd a Jászai Mari-díjat. Később, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrendet.
Most már évek óta csak a szinkronművészetet szolgálom a hangommal, amíg tudom, amíg bírom.
Hobbim a biatorbágyi kis kert, ahol a nyarakat töltjük, szeretem a sportot – nézni –, főleg a focit, hiszen magam is rúgtam a labdát ifiként a Honvédban.
Úgy érzem, hála Istennek, tartalmas, boldog, elégedett volt eddigi életem. Hetvenhez közeledve lehet-e ennél jobb, boldogító érzés?
