Gál Sándor

író, költő (Búcs, Csehszlovákia – ma Szlovákia –, 1937. november 29.)

    Ez a november végi reggel meglehet hasonlít ahhoz az egykorihoz, amelyben a fény és az idő kettőssége elkezdődött. Az azóta eltelt évtizedek e kettősséget olyan létezővé oldották, amely az Egy és az Egész megismerésének befejezhetetlen feladatsorát szabta sorsomul. Tételesen, hogy az egy ember történelme miként változik át a közösség történelmévé. Ez a föladat a mi saját huszadik századi történelmünk különvalóságában már-már megoldhatatlannak tűnt, hiszen, hogy mást ne mondjak, jelenleg az ötödik állam polgáraként élek, annak ellenére, hogy a Felvidékről legfeljebb néhány napra távoztam el. Azonban amit e térségben megéltem s láttam, az nem csupán a korabeli Csehszlovákia, de az európai történelem szégyene is. A háború, az azt követő „megtorlás békéje”, a teljes jogfosztottság, a lakosságcsere, a deportáció, a reszlovakizáció, a benesi dekrétumok által legalizált és államilag szervezett csehországi rabszolgapiacok, ahol a magyar családokat egy pár virsliért adták-vették… Hogy éveken át nem tanulhattunk az anyanyelvünkön… Folytathatnám a sort tovább, hiszen a megaláztatások sora máig ér és él. Hát ezért magasodik hétköznapjaim elé tapintható mivoltában évtizedek óta az Egy és az Egész gondja, létezésünk jelene és esetleges jövője.
    Erről szól mindaz, amit az elmúlt évtizedekben leírtam, s erről próbálok vallani mindaddig, amíg a természet és az idő kegyelme engedi. Tudom, természetesen, hogy a szándék és a megvalósulás között milyen mélységek sötétlenek, ugyanakkor azt is tudom, hogy a magyar nemzet EGY, s hogy a nemzet határait az anyanyelv jelöli. Ez jelenti az első teljességet. Második teljesség nem létezik!