NAPÚT 2007/2., 30–33. oldal
Tartalom
Nagy Ella Bernadette
Invázió
Zsirai László
Rendes ember az asztalos
Prágai Noémi
Örökmécs
Milyen jó újra itt.
Itt, ahol a gyermekkor ártatlan varázsa ma is megpihen még a szúette padok között.
A falakról az aranykeretbe foglalt szentek éppúgy mosolyognak le rám, mint rég, amikor még láttam az orgona sípjain angyalokat ülni, mikor még álom és valóság oly tisztán keveredtek.
Ezek a falak, gyertyák és szobrok elkísértek első lépéseimtől fogva, hozzátartoztak a vasárnapok naplementéinek ízéhez, egykor hatalmasak, titokzatosak voltak.
Azután a templomig vezető utak egyre gyakrabban vezettek máshová, ismeretlen vidékekre, ki, az életbe – és a tömjénfüst s a gyertyák kormos lángjai elmaradtak a távolból felsejlő harangzúgásban.
És ahogy mind messzebbre merészkedtem a szenteltvizes medencék oltalmából, mind többet tudtam meg a világról – és a csodák kongva, csörömpölve hulltak alá az elhagyott áhítatban.
Felnőttem.
Mégis, időről időre akartam látni, érezni a rendíthetetlen örökkévalóságot, az egekbe magasló keresztfát, szobrokat, kelyheket, a talán csak a mennyekben végződő, hatalmas boltozatú, tág teret, míg egy nap elég bátorságot gyűjtöttem, hogy ismét az Úr színe elé járuljak.
Várakozó csodálattal léptem be a – mára egészen közönségesre zsugorodott – nagykapun, s csöppentem gyermeki emlékeim félhomályos rejtekhelyére.
Az első csalódást a hatalmas szentek okozták.
Kopottak lettek, és az én emlékeim magaslatairól igencsak közönségesen alacsonyra szálltak – akár meg is érinthettem volna őket, akárcsak a nálamnál alig magasabb keresztet.
De mert amúgy szemre más semmi sem változott, hagytam elragadni magam a régi énekek, régi misék egyre ott keringő hangulatától, még az sem igen ronthatott a dolgon, hogy az egyik freskóról átszellemülten mosolygó Szent József arca hosszában kettérepedt, és egyik dicső szeme helyén a vakolat alól kikacsintó téglát viselt.
Nem, addigra már úsztam visszanyert ártatlanságomban, körülöleltek a hűs falak, meg-megreccsenve meséltek nekem az évszázados deszkák s az orgonaszó.
Elkezdődött a mise.
A valaha zengő hangú, öreg plébánost egy fiatal váltotta fel – s mikrofonba beszélt.
Lehangoló volt kissé, de igyekeztem felülemelkedni eme világi problémákon.
Még akkor is úgy éreztem, hogy immár a legjobb úton haladok a megdicsőülés felé, amikor felfedeztem, hogy a mostani gyertyák bizony nem kormoznak.
Nem is, mert ábrándozón táncoló lángjukat mára villanyégőkre cserélték, ami a szemembe világító óriásreflektorok nélkül is eléggé illúzióromboló felismerés volt…
De nem baj. Az üdvösség boldog útjáról nem fog holmi technikai haladás letaszítani, hisz a templom amúgy a régi.
A régi az oltár, a misekehely, a térdeplők, a szószék – szinte minden a helyén van még. A régi a hit, az álmodozó csend, és a régi az oltár árnyékában megbújó, végtelenül és bölcsen pislákoló örökmécs is.
Véget ért a mise, s a harangzúgással olyan könnyedén lebegtem kifelé a templom mégiscsak halhatatlan világából, olyan szárnyalóan magasan, hogy onnan volt csak igazán fájdalmas a zuhanás.
Kifelé menet gyermekkorom nagy-kis kapuja mögött a falon egy csúfosan mezítelen kapcsolószekrény rántott le a földre.
Hófehér kapcsolói rávicsorogtak a frissen megtalált örökkévalóságra, és felirataikkal, azzal a néhány kegyetlen szóval, pozdorjává zúzták a sok leporolt álmot.
Hogy:
„Harangzúgás indul-leáll.”
Vagy:
„Gyertyafény fel-le.”
És az utolsó:
„Örökmécs be-ki.”
Talált tárgyak osztálya
– Csak dobja oda a sarokba! – mondta az iktató kisasszony –, majd egyszer a helyére kerül.
– Hogyne, a szeméttelepre – vihogott a raktárosfiú.
Hatalmas döndüléssel vágták be mögötte az ajtót, sötét, nyirkos csend ereszkedett rá.
Először bátortalanul megköszörülte a torkát.
Semmi.
Köhintett egy aprót.
Valami megmoccant a sarokban, de különben semmi.
Nagyot sóhajtott és remegő hangon megkérdezte:
– Kérem szépen… Elnézést kérek… de van itt valaki?
Pusmogás minden irányból. A feneketlen sötétség lassan félhomályos sötétséggé hígult, és mintha itt-ott mozgolódott volna.
– Kérem… Hmmm – krákogott egyet –, én így félek. Tudniuk kell, hogy igen ijedős vagyok. A háborúban egyszer…
Valaki közbeordított:
– Odakinn háború van? – kérdezte a durva hang.
Megkönnyebbült. Nincs egyedül.
– Nem, kérem, odakinn nincs háború. Ez még régen történt…
– Kár – mondta csalódottan a durva hang.
– Mi kár?
– Hogy nincs háború.
– De amikor egyszer a háborúban…
– Azt majd elmesélheti később – szakították félbe többen is. – Mi friss hírekre vágyunk.
Elgondolkodott. Krákogott egyet.
– Mi az, talán megfázott? – kérdezte a durva hang.
– Feltételezem – mondta ő –, odakinn ugyanis esik.
Erre zúgolódás támadt.
– Esik? Bámulatos! Meséljen még róla!
– A háborúról? – kérdezte reménykedve.
– Dehogy. Az esőről!
– Aha – mondta némileg meglepődve. – Hát, kérem, az úgy volt, hogy ma reggel sötét felhők takarták el a napot.
– Szenzációs – hüledeztek a többiek.
Erre kicsit bátrabban folytatta.
– És dörgött is! – tette hozzá büszkén.
Áhítatos morajlás.
– És egyszer csak a gazdám előhúzott az esernyőtartóból – régi családi emlék, még a háború előttről… Szóval sétálni vitt, mert kilátásban volt, hogy esetleg esni fog.
– És aztán esett? – kérdezte valaki sóvárogva.
– Ó, hogyne kérem, mi az hogy! Csak úgy szakadt az eső!
– Ön egészen biztos ebben? – kérdezte egy bizonytalan, nyikorgó hangocska.
– Természetesen, hiszen ez a szakmám. Esernyő vagyok.
– Persze, majd elfelejtettem. Tudja, mi, egérfogók, nem sokat értünk az ilyesmihez.
– Megértem – biccentett az esernyő.
– És pocsolyák is voltak? – kérdezte egy fél pár sárga gumicsizma.
– Hogyne, kész árvíz van odakinn!
– Lenyűgöző! – zúgták a többiek. – Meséljen még!
– Az esőről?
– Arról. Meg a napról.
– Kérem, ma a napot nem lehetett látni.
– Nem arról a napról. A mai napról. Tudja, hogy hétfő van-e, meg milyen hónap és ilyesmik.
– Értem. És esetleg a háborúról?
– Arról majd később.
– Kérem, ma péntek van. És november.
– Hihetetlen. Már november! Mondjuk gondoltam, mert sok a fél pár kesztyű mostanában. Tudja, ilyenkor nagyon elszaporodnak.
Erre szipogás támadt a sarokban.
– Én igazán nem tehetek róla. Pedig milyen gyönyörű volt a párom, ha látták volna! Finom bőrkesztyű! És így elválni!
– Önök hogyan kerültek ide? – kérdezte az esernyő.
Erre mindenki egyszerre kezdett mesélni, végül a durva hang ragadta magához a szót.
– Velem fát hasogattak. Olyan élem volt ám! De egy napon a gazda megvadult. Fura dolgokat vagdostam aznap.
– Például?
– Például a gazdasszonyt.
Az esernyő kicsit távolabb húzódott, de azért megkérdezte.
– És aztán?
– Azután bevittek a rendőrségre.
– Egy fejszét? – ámult el az esernyő. – Talán odabenn önnel vágták a fát?
– Nem, kérem, tanúnak vittek.
– Kihallgatták?
– Kivizsgáltak, de ez majdnem ugyanaz. Azután idehoztak.
– És mikor viszik el? – kérdezte felvillanyozva az esernyő. Csak úgy csattogtak a küllői.
– Kérem, óvatosabban, minden csupa víz lesz!
– Bocsánat – nyugodott meg az esernyő. – De mikor viszik el?
Mindenki mélyen hallgatott. Végül az egérfogó felelt.
– Innen nem visznek el. Csak a szeméttelepre.
Súlyos csend ereszkedett rájuk.
– De engem elvesztettek – próbálkozott az esernyő –, nélkülem megázik a gazdám…
– Naiv! – mondta a fél pár kesztyű. – Mind pótolhatóak vagyunk.
– De kérem – rökönyödött meg az esernyő. – Ezt a hangot kikérem magamnak! Nekem faragott cseresznyefa a nyelem!
– Nekem meg bársonyhuzatom van – recsegte egy száraz hangú szék.
– Nekem meg svéd acél a rugóm! – vinnyogta az egérfogó.
– Te csak hallgass! – torkollta le a kalap. – Mégiscsak nevetséges, egy egérfogó, akit elveszítettek! Nézd meg az esernyőt! Az legalább még érthető. De egy egérfogó!
– De én szolgálatteljesítés közben… – védekezett az egérfogó.
– Ah! – fölényeskedett a sétapálca. – Hogyne, rám meg maga Napóleon támaszkodott! Elhallgass, balga gyermek! Kérdezzük meg inkább az új jövevényt.
Az esernyő meglepetten kihúzta magát.
– Hogyan, kérem? Engem?
– Igen, mondja el, hogyan került ide.
– Örömmel. Szóval az úgy volt, hogy esett. És amikor a gazdám felszállt a villamosra és leült, engem felakasztott a kapaszkodóra. És amikor leszállt, ottfelejtett. Hiába himbálództam kétségbeesetten, egy öreg hölgynek még bele is akadtam a kontyába…
– Ön verekedett? – kérdezte a sétapálca.
– Nem, kérem, csak hadonásztam. Véletlen volt.
– Az más.
– De kérem, az lehetetlen, hogy esetleg megkeresnek engem?…
– Verje ki a fejéből. Ön is felejthető – mondta egy mankó.
– Gondolja?
– Tudom. Na hallja! Ha engem ide juttattak, fontolja csak meg! A gazdámnak fél lába volt, mégsem hiányzom neki!
– Fantasztikus – mondta az esernyő –, hogy az emberek mi mindent el nem veszítenek!
– Meghiszem azt – csattogta izgatottan egy műfogsor –, elképesztő dolgokat hagynak el. Egyszer hallottam, hogy valaki elveszítette az ártatlanságát!
– Ne vicceljen! – csodálkozott az esernyő. – És azt sem kereste senki?
– Nem hiszem. Vagy talán keresték önt?
– Nem, nem igazán – mondta az ártatlanság, és csendesen beljebb húzódott egy régi, kopott játék mackó mögé.