NAPÚT 2007/10., 73–74. oldal
Tartalom
Gombár Endre
író, műfordító
Gruber Hugó
színész
Gyarmati Sándor
fotóművész (Budapest, 1938. május 13.)
Húszévesen kezdtem el fényképezni. Foglalkozásom és mentalitásom szerint műszaki ember voltam, géptervező, de vonzódtam a művészetekhez.
Nem csoda, hogy olyan művészeti ágat kerestem és találtam, ahol a kifejezőeszköz nem ecset, nem toll vagy agyag, hanem gép és objektív.
1962 és 1972 között 137 pályázaton és kiállításon vettem részt, igen jó eredménnyel.
A kiállítások közül a fele országos fotóművészeti kiállítás vagy külföldi pályázat volt.
Közöttük olyan neves kiállítások, mint például a Műcsarnokban megrendezett A magyar fotográfia története című kiállítás.
1966-ban felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe és később Művészeti Alap-tag lettem. A szövetség múzeumi bizottságában végeztem évekig munkát.
Nyolc egyéni kiállításom és több diavetítésem volt eddig. Tizenhat képem jelent meg az akkori Fotó című újságban. Készítettem könyvillusztrációt is, de leginkább a műszaki reklámfotó érdekelt. Katalógusokba, prospektusokba készítettem képeket.
Három budapesti és egy vidéki fotószakkört vezettem, amelyekben több kiváló fotós nevelődött (köztük Danis Barna fotóriporter).
Sajnos nagyon sok „hobbim” volt a fotózáson kívül, a munkám, a sport, a természetjárás, a család, pedig a fényképezés megszállottságot, egész embert kíván.
Lányom születése után egy ideig lemondtam az időigényes pályázatokon való részvételről.
Az 1981-es jubileumi fotótörténeti kiállításon két képpel szerepeltem.
A színes fényképezés elterjedése új lendületet adott, ezért a ’96-os A látható jelen című országos fotópályázaton már színes fotókkal szerepeltem.
Ezután évekig a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotószalonjain és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Senior alkotócsoportja kiállításain vettem részt.
2001-ben és 2004-ben az Egyesült Államokban meglátogattam néhány nemzeti parkot. Példaértékűnek tartottam a parkok rendezettségét, a létesítmények minőségét és a nagyszámú látogatót. Persze a legfontosabb a természeti csodák lenyűgöző szépsége volt.
Igyekeztem megörökíteni a látottakat, és a feledhetetlen pillanatokat remélem, sikerült megosztanom a Nemzeti Táncszínházban 2005 decemberében megrendezett Természetesen Amerika című kiállítás megtekintőivel.
2006-ban a Benczúr házban volt önálló kiállításom Fák, színek, évszakok címmel. Főszereplői a fák, melyekre csak tisztelettel és szeretettel tudok gondolni. Talán atavisztikus vonás is található ebben: nagyapám mintaasztalos volt, édesapám asztalosipari szakoktató. A fa elkísér bennünket egész életünkben, képletesen: bölcsőtől a sírig. Barátságos anyagával otthonunk legmeghittebb tárgyait, bútorait adja, de ha kell, melegít, vagy éppen árnyékot ad.
A fa születik, küzd az elemekkel, gyümölcsöt, oxigént ad és rengeteg esztétikai élményt nyújt nekünk; virágaival, leveleinek, törzsének, ágainak színeivel, formáival. Öröm volt számomra ezeket a szépségeket megkeresni, megörökíteni. A természet mindig elbűvölt, mivel ő a legjobb rendező és esztéta. Ma inkább tájfotókat készítek a riport jellegű, emberközpontú képek helyett.
A mi generációnknak megadatott a fekete-fehér, majd színes filmes fényképezés után egy jelentős technikai fejlődés, a digitális fotózás lehetősége. A fényképezés eszköztára és közkeletűsége jelentősen bővült vele, sokkal könnyebb lett képeket készíteni, ez igaz, de azt vallom, hogy a jó képnek gondolatokat vagy érzéseket kell kifejeznie, szigorú kompozíciós formában, és ezen feltételek teljesedése a gép mögött álló embertől függ.
A kiállításaim célja az, hogy rádöbbentsem az embereket arra, hogy lassítsanak, és álljanak meg egy pillanatra ebben az elgépiesedett és rohanó világban. Tiszteljük jobban, szeressük és óvjuk a minket körülvevő természetet!
