NAPÚT 2007/10., 77–78. oldal
Tartalom
Gruber Hugó
színész
Avar János
újságíró
Bálványos Huba
grafikus (Budapest, 1938. június 7.)
Engem valóban érdekel a művészet, de jobban az emberek, a gyerekek.
Egy akkori kiállításom meghívójába 1986-ban az alábbiakat írtam.
„Sokadszor kérik, írjak erre a helyre. Őszintén, vallomásfélét, személyeset. Ha szemeket is látnék hozzá, nem töprengenék, mint így.
Sokakat még képzelni sem tudok.
Sokakról viszont tudom, hogy nem kíváncsiak rám. Egyébként képre se, kiállításra se.
Azok az emberek, akiket a nyüzsgésben ritkán méltatnak igazán figyelemre, közfigyelemre – ami nekem, a kiállítónak pusztán szokásjog alapján kijár –, azok miért hallgatnának épp az én »őszintén« szavaimra. Hiszen minden szó őszintének mondja magát. És kép, kiállítás, művész az ő világukban talán csak szavak, alig formált jelentéssel.
Tartok tőle, hogy épp ők azok, akiknek legégetőbb szüksége van – nem képre, nem kiállításra, nem művészre, hanem – olyan változásokra, amiket én képpel megteremteni, ráadásul őhelyettük, nem tudok.
Ha egy kép éppen erről szólna, akkor kihez szólna? Talán csak ahhoz, aki a dolgát pont ilyen hittel végzi, mint én, akiben a kétely képviseletükről s a szövetségről épp akkora, mint bennem. Aki épp ezért érti, hogy az őszinte művészi vallomást miért kerülöm ki még őszintébb civil prózával.
Ha működne mindaz, aminek működését állítjuk, nem álltam volna egyedül egy kiállításom megnyitóján egy művelődési házban. És ha mélyebben átgondolnám, amiről beszélek, szégyellném, hogy ezt szóvá teszem.
Ha szövetségről beszélek, miért képzelem, hogy azzá lesz, ha elfogadom a hagyományos formákat, a szokásjogot (az őszinte szavaknak felkínált katalóguslapot)? Bízhat-e egy más, igazabb élet ígéretében a menyasszony, ha konvenció szerint zsakettben és hintón érkezik a vőlegény?
Összegyűjtöm a legjobb képeimet, magam rendezem, és magam nyitom meg a kiállításomat. Nem kötök hozzá nyakkendőt. És?”
Niké (az Ad Astra sorozatból) |
Írtam esztétikatankönyvet pedagógushallgatóknak. Arról például, hogy az ember is esztétikai tárgy. Esztétikai tárgy ugyanis az, ami esztétikai minőséget hordoz. Az ember esztétikai minősége? Az esztétikum mindig valami érzékletes formában megnyilvánuló emberi-társadalmi lényeg. Eme emberi lényeg (esztétikum) hordozója leginkább maga az ember. Az emberformálás eszerint esztétikai minőség formálása.
Ezek alapján egy idézet a tankönyvből.
„Ha mármost a nevelésre szakosodott ember az esztétikum termelésére beállt embernek minősül, éppenséggel zavarba ejtő következtetésre jutunk, hiszen már korábban éppen így határoztuk meg azt, hogy ki a művész. A pedagógus tehát művész volna, s vele szemben az esztétikai tárgy – a gyermek – őáltala önálló esztétikai minőségekkel rendelkező műalkotássá lesz? A gyermek (az ember) mint műalkotás?! De akkor mi lenne Michelangelo Dávidja, a IX. szimfónia és Rembrandt vigyorgó önarcképe? Mert hogy ezek mint emberkifejezést hordozó objektivációk, az emberrel magával mégsem egynemű dolgok. Hatásukban viszont azok is az Embert alkotják! Nem lehet, hogy a művész sem a műalkotást alkotja valójában, hanem magát az Embert? Hogy közte és a pedagógus között éppenséggel csak az a különbség, hogy a pedagógus nem hoz létre ilyen »holmi köztes dolgot«, mint a műalkotás. Még csak időlegesen sem akkumulálja az esztétikai minőségeket, hanem folyton közvetlenül és egyenesben, magában az emberben hozza létre a szépséget és mindent, amire minősítő értelemben azt mondjuk, hogy emberi? Akár azzal, hogy ehhez segítségül hívja Michelangelót, Beethovent, Rembrandtot és a többi angyalt, aminthogy a teremtő sem bírta eredetileg egymaga.
Nem hisszük persze, hogy az ilyen logikai állításokkal (talán felismerésekkel) ki kellene mozdítani sarkaiból esztétikai világképünket, de aki ezt egyszer megértette vagy legalábbis érteni vélte, és történetesen éppen pedagógus, nem lehet, hogy egy pillanatra belé ne sajdulna a gyönyörűség arra a gondolatra, hogy Ő a legnemesebb emberi tevékenység felkentje, s annak lenni nem akármilyen elhivatottság. Öntudatot, hitet adhat, s lelkierőt annak elviseléséhez, hogy a társadalom minderről semmit nem látszik tudni. Nem mintha a ma igazi művészeinek megbecsülése körül (ha egyáltalán kijut nekik) oly sokan lennének azzal tisztában, mi is valójában bennük a megbecsülendő…”
